A közösen elfogyasztott reggeli után a recepció elött vártuk Balit, de csak nem akart megérkezni, mire egyikönknek eszébe jutott, talán kint a kapunál vár bennünket. Így elsö ízben vágtunk neki a kapuhoz vezetö kisebb sétának, s készültünk elhagyni a szálloda nyújtotta biztonságot. Ezt az érzést még inkább megerösítette a kaput örzö fegyveresek látványa. Viszont Bali és egy fiatal mosolygós társa már ott vártak egy terepjáró szerü autóval. Én nem igazán értek a járgányokhoz, de Edit barátnöm megjegyezte, hogy jó a gép, így biztosan az is volt. A kocsiban az ülésen egy safari sapka hevert, ami hamarosan - Bali buzdítására - a fejemen landolt. Ezt a fajta sapkát mindenhol lehet kapni Kenyában, én is felpróbáltam már egyet a szálloda butikjában, s kifejezetten jól állt, terveztem is egyet venni. Miközben közeledtünk Malindihoz, baloldalt elsuhant mellettünk a repülötér, de én jobbnak láttam nem gondolni se a közelgö repulöútra, sem pedig a reptérre, ezzel egy kis haladékot kapott agyam, illetve összes zsigerem. Eredmény: nem kezdtem el idö elött stresszelni magam.
Hatalmas forgalom, nyüzsgés, vibrálás fogadott Malindiban, engem valahogy Thaiföld feeling, azon belül is Pattaya hangulat kerített hatalmába. Manyi és Pali inkább Brazíliát látta a felvillanó életképekben. Ök mindkét országban jártak már, én viszont Braziliában még sosem, de még az amerikai kontinensen sem, így feltétel nélkül adtam nekik igazat.
Elöször egy nagykereskedés szerü barakkba mentünk, ahol a legkülönfélébb kézzel készített kenyai souvenireket árultak minden mennyiségben, alkudozásnak itt azonban nem volt helye. Viszont majdnem mindent meg lehetett egy helyen venni. Ha külföldön járok, mindig megvan az a 6-7 fö, akinek viszek ajándékot, általában egy-két kolléganöm el is várja, de ez amúgy kölcsönös, mármint ök sem feledkeznek meg rólam nyaralásuk alatt. Most kivételesen plusz egy fövel kellett számolnom, mivel a védöoltásokat beadó orvosnak megígértem, hogy amennyiben túlélem kenyai utamat, visszatértem után felkeresem. És persze nem akartam üres kézzel menni. (Kedvesen azért felhívta a figyelmemet, hogy hazaértem után még várjak egy hetet és szedjem a malária elleni gyógyszert, mert csak akkor lehet mondani, hogy épségben jártam meg Afrikát.)
Az ajándék beszerzése után egy, az óceán partjához közeli presszóba mentünk, ahol mindenkit meginvitáltam egy hüsítö italra, majd megkértük Balit, vigyen minket el abba az ominózus "seven" elnevezésü szupermarketba.
Elindultunk hát, de amikor már harmadszorra haladtunk el ugyanazon benzinkút mellett, egyértelmüvé vált, hogy körbe-körbe haladunk, de a célállomásunknak nyoma sincs. Viszont volt idöm egy gyors fejszámolásra, és megállapítottam, hogy az üzemanyag jóval olcsóbb mint otthon, még ha az üzemanyagtöltöállomás elnevezés csak nagyfokú jóindulattal fedi a valóságot.
Némi útbaigazítás és hangos szóváltás után a körözést befejeztük, új irányt vettünk, ugyanakkor némi gyanúra adott okot, hogy lassan de biztosan kezdtünk lemenni Malindi térképéröl. Rázós és poros utakon zötykölödtünk tovább, hol kertek alatt, kertek között, hol sivárabb területen haladtunk, majd egyszer Bali rálépve a fékre balra mutatott. A Hetedik Mennyország kapujánál álltunk, azonban a szupermarket helyett Malindi temetöjének látképe tárult elénk. Bali ezt az egy helyet tudta felkutatni, amelynek nevében szerepel a 7-es szám (Seventh Heaven). Mi nem tudtuk hirtelen, sírjunk vagy nevessünk, de végül az utóbbi mellett döntöttünk. Bali korántsem volt olyan vidám, de hát ez egyértelmüen nem az ö napja volt. Vigaszdíj gyanánt elvitt bennünket egy másik szupermarketba, ahol csak kieröszakolta, hogy vegyek neki is egy üveg vörösbort, elvégre az év utolsó napja lenne. Azzal indokolta kérését, hogy ö éjjel a parton fog várni engem, és ha lemegyek, legyen mivel koccintanunk az újévre. Bár én biztosan tudtam, hogy nem fogok vele koccintani, azért a vörösbort megvettem neki, elvégre nem volt egy komoly tétel. Míg a többiek nézelödtek, mi átmentünk egy butikba, ahol képeslapot és bélyeget akartam venni. Képeslap volt, bélyeg nem, így ezt a szállodai butikban kellett megoldanom, ahol persze több szerencsével jártam.
Mivel az ebédet véletlenül sem akartuk kihagyni, lassan a szállodánk felé vettük az irányt. Bali azonban gondolt egyet - ezúttal jól tette - és bekanyarodott egy szállodához, aminek a bárja, pontosabban annak terasza közvetlenül az óceanra nyílt; életreszóló élmény fogadott, ilyen látványban még sosem volt részem, mintha moziban ültem volna, peregtek elöttem a hihetetlennél hihetetlenebb képek, színek, az óceán, a hullámok, virágok, pálmafák... Paliék nem jöttek velünk, már egy kicsit nyügösek voltak talán, így nem tudhatták mit hagytak ki. A helyszín Editet is elvarázsolta. Bali mondta, hogy ha váltunk pár euróért ún. "passing ticket"-et, akkor minden további nélkül fogyaszthatunk is. Manyiékat azonban nem akartuk megváratni, így fogyasztás helyett memorizáltuk magunkban a helyszínt és elhatároztuk Edittel, hogy ide még visszajövünk
Továbbindultunk hát a szállodába, hogy aztán alaposan megtömjük korgó gyomrunkat. Missioni természetesen kedvesen üdvözölt bennünket, többször, de még véletlenül sem tolakodóan az asztalunkhoz lépett s érdeklödött, vajon elégedettek vagyunk-e. Ez nem volt kérdés nyilvánvalóan. Kis csapatunk úgy döntött, hogy kellene foglaltatnunk egy asztalt estére, s a megfelelö alkalmat ekkor láttuk elérkezettnek, mármint hogy Missonit megkérdezzük, van-e rá mód. Ez itt nem szokás, közölte huncut mosollyal az arcán, de mi tudtuk elöre, hogy ebben a percben Missoni már eldöntötte, a szabályoknak meg kell változniuk.
Ebéd után visszavonultam egy kis csendespihenöre, gondoltam, most rutinos leszek és elöre rákészülök az estére. Az alvással nem volt gond, de még véletlenül sem lettem fittebb. Elökerültek az elegánsabb ruhavariációk, övek, cipellök, Edittel készülödtünk a szilveszter estére. Edit arcára, kérésének megfelelöen, az enyémhez hasonló sminket vittem fel, ami részben tetszett neki ugyan, de azért biztos ami biztos alapon az egészet átalakította saját stílusának megfelelöen. Idöközben vengégeink érkeztek, elegánsan, fitten és szépen: Manyi és Pali. Örömmel konstatáltam (ezt az akkor készült fényképek is tanusítják), hogy valamennyien a fekete és a fekete-fehér kombinációt láttuk a legalkalmasabb kvázi ünnepi viseletnek. Ami engem illet, én fekete szük ruhában voltam, és csuklómat egy kedvencem, a nyári vastag fehér D&G karkötö díszítette.
A vacsora elött a bárban fogyasztottunk el egy italt, Missoni pedig elhaladva mellettünk egy papírlapot lobogtatott kezében. Kérésünk így biztosan nem talált süket fülekre, mivel a papírlapon a nevemre ismertem, azaz azt nyilvánvalóan az asztal lefoglalása céljából szerkesztette és nyomtatta ki - kizárólag nagybetüvel - Missoni. Hogy én akkor miért nem értékeltem ezt, illetve a többi apró figyelmes megnyilvánulását, arról fogalmam sincs, talán ugyanabból az okból kifolyólag, amiért az animátor közeledését sem észlelték megfelelöen jelfogóim. Így utólag már tudom, hogy Missoni kedvessége, megkülönböztetett figyelme irányomba majdnem mindenkinek feltünt, tehát csak én nem voltam kellöen nyitott e jelzések kódolására.
A vacsora alatt az éttermet hangulatos félhomály uralta, gyertyák minden asztalon, zeneszó, pontosabban élözene. Mi természetesen hamar megtaláltuk a helyünket, nem volt nehéz, ugyanis csak a mi asztalunk volt névvel ellátva. A nevem pedig nem más, mint Katalin. Ennek láttán az asztalon még az arra járó egyik animátor (na persze biztosan nem az az animátor, az messze kerülte asztalunkat..) is igencsak meglepödött. Tehát ez tényleg nem volt szokás, vált ekkor egyértelmüen bizonyítottá számomra is.
Külön szilveszteri program nem volt, bár az utazási iroda szilveszteri felárat számolt fel, ami nem a programra, hanem pusztán az utazás idöpontjára vonatkozott. Tehát figyelem, aki olcsóbban akarja megúszni a kenyai utat, az inkább ne szilveszterkor utazzon!!!!
Hogy öszinte legyek, az események egy kicsit összefolynak ezt követöen. Tüzijáték volt, az biztos, bár engem nem különösebben dobott fel, nem nagyon vagyok oda érte. A szabadtéri színpad körüli padokon ültem, ekkor már magyar barátaim elvonultak nyugovóra, és én is kezdtem elálmosodni. Mintha az egész év fáradtsága tört volna rám. A következö kép, ami felvillan, az Missoni arca. Fölöttem. Tehát én ekkor vízszintben pihentem a padon, s rajtam egy takaró volt, bár fogalmam sem volt róla, hogy került rám. Missoni azonban rögtön felvilágosított, hogy ö hozta a takarót, s hogy a táskámat biztonságba helyezte az animátorok által használt helyiségben. Egy pillanat alatt eltünt, majd táskámmal a kezében tért vissza. Én rá sem mertem gondolni, mi lehet Edit barátnöm több mint ezer eurójával (ö fizette be az utamat, én pedig készpénzben hoztam az eurót), ami még mindig az én pénztárcámban volt, a pénztárca pedig a táskában....Félelmem, ha volt egyáltalán, teljesen alaptalannak bizonyult.
Egy pohár vörösbort azért biztos ami biztos alapon még magamhoz vettem, és miután megköszöntem Missoni figyelmességét, a házikónk felé indultam. Hát, gondoltam magamban, nem túl nagy durranással kezdödött meg ez a 2011 - es esztendö.
A 2011. év elsö hónapja azonban annál több meglepetést tartogatott számomra. Ott Kenyában persze.....
