Pár órányi alvás után, az elözö naphoz képest jóval fáradtabban fogtam hozzá a reggelimhez. A malária elleni gyógyszer bevételére még pontosan ügyeltem, a vitaminok azonban már kezdtek lassan, de biztosan feledésbe merülni. Ekkor 2010 december 30-át írtunk.
Missonit természetesen már mindannyian (értem ezalatt négyünket) a nevén szólitottuk, ö pedig egyre inkább a társaságunk részévé vált. Elözö nap egy kézfogás alkalmával nem felejtettem el átcsúsztatni neki 1000 kenya schillinget (ami 10 eurónak felel meg). Ami viszont meglepett, hogy szó szerint zavart láttam átsuhanni az arcán. Azért elfogadta a pénzt, én pedig csak reméltem, hogy nem bántottam meg vele. Ezen a napon egyébként Manyi és Pali is kifejezte elégedettségét Missoni felé, ami az ö esetükben dollárban öltött testet.
Úgy éreztem, lassan eljött az ideje, hogy tiszteletemet tegyem az Indiai-óceán partján is, s ne csak a medencék mellett süttessem magam. Ráadásul igen nagy höség volt, így a sós vízü medencéhez képest a sósnak sós, illetve még annál is sósabb, de biztosan frissebb és habzó hullámok közé vágyódtam már én is. Megcéloztuk tehát a beach-et s elindultunk a bungalók között kanyargó egyik kis úton.
A fehér homokot ezidáig csak madártávlatból láttam, annak forróságát talpaim még nem érezhették. Leheveredtünk tehát a napozóágyakra, én persze ügyelve arra, hogy lehetöleg az egész testem a napernyö takarásában maradjon. Ezen a napon találkoztam elöször Bali Baluval. Ö egy ún. beachfiú volt, persze a fiú azért nem igazán fedi a valóságot, egy minden hájjal megkent seftelö fickó megnevezésnek jóval nagyobb köze van a realitáshoz.
Egy helyi utazási iroda nevében szervezte a különféle utakat, illetve toborozta leendö utasait a strandolók között. A szálloda területére nem mehetnek be, azonban annak nincs akadálya, hogy szolgáltatásaikat a tengerparton kínálják a turistáknak. Mint utóbb kiderült, ezek az utak jóval olcsóbbak, mint a szállodákban müködö utazási irodák által szervezett fakultatív programok. Mi amúgy éppen aznap estére vártuk idegenvezetönket, hogy végre tiszteletét tegye nálunk és felvilágosítást adjon az általa képviselt utazási iroda ajánlatairól. Persze azért Balit is meghallgattuk, de egy szafarit mégsem mertünk nála bevállalni. Abban azonban megállapodtunk, hogy egy Malindi kiruccanást megszervezhet részünkre másnapra. Ez 4 fövel számolva 40 euróba került, amit a másodperc törtrésze alatt lealkudtunk 30-ra. Természetesen megint csak angolul. Megbeszéltük tehát, hogy másnap reggeli után felvesz minket kocsijával, s irány Malindi, ahol megvásàrolhatjuk a majdan ajándéknak szánt tárgyakat is.
Két fürdözés és napozás között sikerült lebonyolítanom egy fontos párizsi hívást is, bár így utólag fogalmam sincs róla, miért volt annyira fontos. Ekkor már az elözö nap a szálloda butikjában megvásárolt Safaricom SIM-kártyát használtam, amit minden további nélkül át tudtam helyezni kártyafüggetlen mobilomba. A számot egyébként Balinak is megadtuk kapcsolattartás címén.
A kiadós ebédet követöen, a kinti höség után jégveremnek számító bungalóban egy kis szunyókálással próbáltam behozni az esti kaszinózás miatt kiesett órákat. Ekkor még azt hittem, ez lehetséges lesz. A napok múlásával azonban rá kellett jönnöm, hogy esélyem erre a nullával egyenlö.
A napnyugta elötti órákban, amikor a nap már kezd veszíteni az erejéböl, de még mindig ontja a meleget és árasztja a semmihez sem fogható trópusi hangulatot, mindig igen kellemes hangulat ereszkedett a medence melletti (inkább feletti) bárra.
Mi is ott telepedtünk le, közel az étterem bejáratához, ahol Missoni irányitása alatt, nagy sürgés-forgás közepette már javában folyt a vacsorára való felkészülés is.
Idegenvezetönkkel 17 órára volt megbeszélve a találkozó a szálloda elöterében. A kiszámíthatatlan forgalomhoz képest, a szállodák közötti relatív nagy távolságokat is figyelembe véve pontosan érkezett. Pali mindenkinek rendelt egy italt, igazán nagyvonalú volt, ö és felesége is nagyon kellemes társaságnak bizonyult ekkorra, pedig mindössze pár napja ismertük meg egymást. Nagyon jó hangulatban társalogtunk, igaz Kenyáról nem tudtunk meg túl sokat az idegenvezetönktöl, ahogy azt már az elsö nap is lehetett sejteni. Ellenben ö igencsak elcsodálkozott, hogy a kenyai Safaricom szolgáltató akciós SIM-kártyáját és percdíjait használom, s mindemellé még egy jópofa telefontartó tokot is ajándékba kaptam. Így Palival együtt az éppen újra nyitni készülö butikba sietett ö is.
Manyi és Pali a Masai Mara szafariról próbált érdeklödni, oda szerettek volna eljutni, mivel Tsavoban (egy másik nemzeti park) már korábban jártak, de nem igazán láttak annyi vadat, mint szerettek volna. Reménykedtek hát benne, hogy Masai földön nagyobb szerencsével járnak. S a remény hal meg utoljára...Igenám, de idegenvezetönk továbbra sem volt a helyzet magaslatán, nem tudott ilyen utat ajánlani ott akkor. S az egyetlen ellenségünk ekkor az idötényezö volt, pontosabban annak csak korlátozott mértékben történö rendelkezésre állása. Én amúgy a Kilimandzsáróhoz akartam eljutni, persze ekkor már kezdtem kapizsgálni, hogy az a számomra oly misztikus geológiai képzödmény nem éppen karnyújtásnyira van tölünk, mint ahogy azt otthon a térkép tanulmányozásakor gondoltam. Ami az utazás elött elkerülte a figyelmemet, az a térkép méretaránya volt. Most már biztosan tudom.
Edit barátnömnek is volt kedvenc célállomása, ö az egyik Nakumatt bevásárló központba akart eljutni, de mint kiderült, az csak egy-két nagyobb városban, többek között Mombassában és Nairobiban, a fövárosban található. S mivel Nairobi 8 órányi kocsiútra volt a szállodánktól, így kézzelfogható megoldást nyilván csak Mombassa jelenthetett volna a maga "mindössze" 3 órányi távolságával. Idegenvezetönk természetesen ezúttal sem tudott megörvendeztetni bennünket semmilyen jó hírrel, ahogy mondta, az ö keze meg van kötve, az utazási iroda semminemü flexibilitást nem támogat, így az a nagyszerü, Edit barátnöm által javasolt megoldás sem jöhetett számításba, hogy visszafelé, a reptérre menet tartsunk egy kvázi bevásárlással egybekötött megállót. Valami "Seven", azaz 7 elnevezésü szupermarketet ugyan gyakran emlegetett, ami a hozzánk közel található Malindiban is fellelhetö. Ott is nagy a választék, érdemes szétnézni, javasolta. Fejünkbe véstük, legalábbis a 7-es számot, majd holnap megkérjük Balit, vigyen el bennünket oda is. Elbúcsuztunk idegenvezetönktöl, aki megígérte, hogy másnap este felhív, és elmondja, ha esetleg mégis van valami ajánlata számunkra. Kenyai telefonszámom egyre kapósabb lett tehát, és akkor még gondolni sem mertem rá, milyen hívás- illetve sms-forgalmat fogok még rajta lebonyolítani.
Amikor ismét csak négyen maradtunk magunkra, egy viszonylag hirtelen ötlettöl vezérelve váratlanul az egyik utazási iroda pultja mögött ülö fiatalember mellett teremtem, és egy esetleges Masai Mara szafari felöl kérdeztem. Ahogy már említettem, Manyi és Pali nagyon el szerettek volna jutni oda, de csak abban az esetben, ha én is velük tartok, ugyanis nyilvánvalóan csak angol nyelvü vezetöre lehetett kilátás a szafarin. Egy-két tárcsázás majd telefonbeszélgetés után széles mosollyal az arcán közölte velünk a fiú, hogy bár nem volt könnyü, de talált nekünk helyet, január 2-ai indulással le is tudja nekünk foglalni. Én mindenképpen el akartam menni egy szafarira, hisz aki Kenyában jár az nem hagyja ezt ki, csak ha sült bolond az illetö, vagy ha a pénztárcája nem teszi lehetövé ezt. Ebben az esetben azonban -és ezt most nem nagyképüségböl mondom- azt javaslom, az illetö válasszon inkább más úticélt magának, mert az tényleg gáz, ha kiderül, Kenyában járt ugyan, de a szafarit kihagyta....Na persze ezalól kivételt képez az, aki már többször járt Kenyában, mint Edit barátnöm is, aki lazán dobálózott a különféle vadasparkok nevével, az azokat leginkább jellemzö vadállománnyal (beleértve a "big five"-ot, azaz a legnagyobb 5-öt is, de erröl majd késöbb bövebben írok), de lehet, még egyes példányokat is felismert volna pusztán a mozgásuk alapján.
Tehát a szafarival, pontosabban a 2 napos úttal (a Safari az út szuahéli megfelelöje, ezt még véletlenül sem tudtam addig) nem is volt semmi bajom, ami azonban gondolkodóba ejtett, az a repülögép mint egyetlen utazási lehetöség volt. Persze azt hiszem, a gondolkodóba esés korántsem fedte akkor a valóságot, szó szerint aggályaim voltak a belföldi járatot illetöen, nem beszélve arról, szöttem tovább a fonalat magamban, hogy éppen elég idöt töltöttünk és fogunk még tölteni a levegöben. Sajnos azonban azt tényként kellett elfogadni, hogy az országon belül olyan hatalmas távolságok vannak, hogy a buszos út valamennyi idönket felemésztené, nem beszélve a korántsem elhanyagolható kényelmetlenségi tényezökröl sem. Döntenem kellett tehát, megyek vagy maradok. Antonio, mert így hívták az amúgy szimpatikus és kifejezetten jóképü fiút, biztosított, hogy még a Kilimandzsárót is látnánk, mivel odaúton a gép bal oldaláról gyönyörü kilátás fog nyílni az általam imádott hegyóriás fehér hósapkájára. Ahogy meghallottam a varázsszót, arra gondoltam, hogy így részben megvalósítom eredeti tervemet (és kisfiamnak tett ígéretemet), azaz eljutok a Kilimandzsáróhoz is,na persze ez esetben remélhetöleg valóban csak madártávlatból.
így már részemröl sem sok hiányzott az út lefoglalásához. Ráadásul a lodge, ahová a szállást tervezte foglalni nekünk Antonio, a mutatott fényképek alapján igencsak luxusszállónak tünt, már ha lehet így nevezni a vadon közepén egy állatitató (folyó) mellett kialakított táborszerü komplexumot.
Még egy-két pohár vörösbor következett, söt még Paliék pálinkája is elökerült a távoli bungalóból, így minden kétség elszállt, bátran léptünk Antoniohoz, s foglaltuk le az utat 3 fö részére január 2-ai indulással potom 600 egynéhány euró/fö áron. (Most már értettem, miért volt olyan lelkes Antonio, szerintem a szezonban mi voltunk az elsök, akik erre a drága, de biztosan a legjobb útra foglaltak helyet.) Edit barátnöm -érthetö módón- tehát úgy döntött, hogy a szállodában marad majd, pihen, napozik, olvasgat, masszázst vesz, gourmand módjára (hiszen az is) végigkóstolja az étterem összesételkülönlegességét, és végül, de még véletlenül sem utolsó sorban rendesen kialussza magát, azaz folytatja a lazulást ezerrel.
Emlékeim szerint valamikor ezen a napon invitáltuk meg elöször Missonit egy kis magyar pálinkára, amit örömmel fogadott el, majd azt az asztalunkhoz ülve, kedves, baráti társalgásba elegyedve fogyasztotta el. (Mint utólag kiderült, ehhez a szállodában nem megszokott aktushoz, az írt vagy íratlan szabályokat is betartva, engedélyt kért valamelyik nagyobb kutyától.) Az arcán egy izom sem mozdult, amikor legurította a Pali által szervírozott, nem is kicsi adagot, de hát olyan bivalyerösnek tünt, s valószínüleg nemcsak tünt, hanem az is volt. Mármint Missoni, pedig a pálinka sem volt semmi....Ezen a ponton egy kenya-magyar barátság kibontakozásának váltunk részesévé, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy mindannyiunk örömére.
Szintén ettöl a naptól kezdve Antonionak gyakran vittünk egy-egy pohár fehérbort, amitöl még az eddiginél is vidámabb és lelkesebb lett. Gözerövel szervezte a továbbiakban utazásunkat, mi pedig vakon bíztunk benne, s nem is csalatkoztunk. Nekem azért az agyam egy eldugott szögletében még ott motoszkált az a belföldi repülöút gondolata, de Antonio biztosított róla, hogy még egyetlen hasonló járat sem zuhant le, arról ö tudna. Hát, mondanom sem kell, ettöl aztán nagyon megnyugodtam. Föleg mert köztudott, hogy ami késik, nem múlik, no meg hogy a kivétel erösíti a szabályt.....(Így utólag elárulhatom, közel sem jártam olyan messze a valóságtól.)
