Kedves Olvasó, ezúton szeretnék elöre elnézést kérni, de bizonyos ékezetek használata nélkül vagyok kénytelen írni e sorokat. Remélem ugyanakkor, hogy mindez nem csökkenti igaz történetem élvezeti értékét.

S most jöjjön a kezdet.

Ki ne lenne feldobodva egy 10 napos kenyai utazás elött, akkor, amikor minusz 20 fokból elmenekülhetünk a trópusi höségbe? Nos én egy kicsit szkeptikusan vártam az utazást, a csomagolás is csak az utolsó pillanatban került sorra. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy viszonylag gyakran engedhetem meg magamnak és családomnak a térben és idöben egzotikusnak számító nyaralásokat, méghozzá egy évben akár többször is, azonban Afrikban (Tunéziát és Egyiptomot leszámítva) még nem jártam. Tehát sztereotípiákkal tele vártam a nagy utat, bár barátnöm biztosított arról, hogy remek élményben lesz részem. Akkor még mit sem sejtettem, mennyire jól fogalmazott....

Igaz is, barátnömröl is írnék elöre  pár szót, hiszen akarva vagy akaratlanul, de miatta esett a választás Kenyára, ezáltal jó nagy dilemmát helyezett el agyacskámban, de erröl majd késöbb.

Szóval barátnöm, már jóval több mint 10 alkalommal járt Kenyában, amivel persze nincs egyedül, hiszen ismeretes, hogy a "Kenya fun" - ok  újra és újra visszatérnek abba a gyönyörü országba. (Hát valószínü, ez velem sem lesz másképp...) Tehát ö sokmindent tudott már ekkor a kenyai népröl, szokásokról, söt még szuaheliul is ismerte a leggyakoribb kifejezéseket.

Mi ketten tehát belevágtunk elsö közös utazásunkba. A reptéren éjjel 2-kor legurítottunk egy-egy camparit illete jagert, majd besétáltunk a chartergépbe, ami már tele volt más országból érkezö utasokkal. Nem lepödtem meg, amikor a beszállókártyán feltüntetett helyek (de még sorok sem) nem léteztek, így a fedélzet hátsó felébe tereltek minket még két másik magyar utassal egyetemben. Némi várakozás után a légiutaskísérök angolul tájékoztattak minket, hogy nem kell leszállnunk, azaz utazhatunk (még szerencse), csak éppen nem ott fogunk ülni, ahová a beszallókártyák szólnak. Külön ültünk tehát, én ráadásul a vészkijárat elötti sorban kaptam helyet, igy az ülés támláját egyáltalán nem lehetett hátrahajtani. Biztosra vettem, hogy így elég kényelmetlen utazásnak teszem ki magamat, figyelembe véve azt is, hogy alapból nem alszom el a repülön, meg hosszabb utak esetén sem.

(Viszont be kell vallanom, hogy egy elönye mégis volt a szétültetésnek; nem kellett már a fedélzeten megkezdeni a Scrabble csatározást barátnömmel, hiszen elöre tudom, mekkorát fog tarolni.. . Bocs Edit!!!)

Elindultunk vegül, s egy hurghada-i üzemanyag vételezés után a koradélutáni órákban meg is érkeztünk Mombassába. Nyügösen de boldogan szálltunk ki a gépböl, megcsapott bennünket a forró párás levegö, elvakított az erös nap. De végre ismét talaj volt a lábunk alatt. 

A repülögépen kitöltött formanyomtatvány mellett egy másodikat is ki kellett tölteni a reptéren, ez utóbbi a vízumkérelemre, az elöbbi a belépésre vonatkozott. Elsöként sikerült elintézni a vízumot, így elsöként jutottunk át a vámvizsgálaton is. A feltett kérdés csak cigaretta illetve alkohol esetleges bevitelére vonatkozott. Már ekkor feltünt, hogy angol tudásom kincset ér, így mindent jóval hamarabb és könnyebben tudtam elintézni, mint azok, akik nem beszélték az angolt. Elöször ugyan próbáltam megcsillantani francia tudásomat is, de be kellett látnom, hogy itt az angol vagy a szuahéli a menö. Ez utóbbi pedig nem tartozott az általam beszélt nyelvek közé. 

Szóval, hogy egy kis gyakorlati tanácsot is adjak, nem árt az angol (vagy esetleg olasz) nyelv ismerete, vagy legalább az együtt utazók között egy valaki ismerje e nyelvek egyikét. Enélkül komolyabb ügyekben tényleg nem könnyü eligazodni, föleg ha egy gyakorlatlan idegenvezetöt fog ki az utas.

Elérkeztünk tehát az idegenvezetönkhöz, aki elöttünk pár nappal érkezett Kenyába, így egyértelmü volt, hogy baratnöm sokkal több tapasztalattal rendelkezik Kenyát illetöen. Ez abból is kiderült, hogy amikor leszállást követöen barátnöm (hívjuk ezentúl Editnek) megmutatta mobil csengöhangját (Jumbo Bwana), ami akkor még nekem sem mondott semmit, az idegenvezetö arca még annyit sem árult el, mint az enyém. Tehát még Kenya nem hivatalos himnuszát sem ismerte. Így mar tudtuk, hogy jobb, ha felkészülünk rá, csak magunkra számíthatunk. A többesszám itt már 4 föt takar, ugyanis kettönkön kívül még egy magyar házaspár is ugyanabba a szállodába készült a transzferrel, mint mi. Ez a pár ugyanaz a két személy volt, akiknek rajtunk kívül nem volt helye a repülön. Tehát ismét együtt várakoztunk az indulásra, hogy immár kulturált helyen fogyaszthassuk el jól megérdemelt vacsoránkat. 

A villámütés akkor ért bennünket, amikor közölte idegenvezetönk, hogy a transzfer a szállodáig 2,5-3 óra lesz, jó esetben. Ez már túl sok volt amúgy is feszült lelkiállapotunknak, fáradt testünknek, de nem volt mit tenni, el kellett fogadni puszta tényként.

Csak éppen a jármü nem akart elindulni, pedig nagyon szerettünk volna a vacsora végéig megérkezni a szállodába. Hosszú, indokolatlannak tünö várakozás után egy légkondis kis buszban másik 5 külföldi társaságában végre elindultunk úticélunk felé. Ekkor már helyi idö szerint 18 óra volt, a mi óránkat 2 órával kellett tehát elöreállítani. A kocsiban lassan fázni kezdtünk, és drukkoltunk, hogy csomagjaink, amiket némi borravaló ellenében a tetöre raktak és rögzítettek, velünk együtt szerencsésen érkezzenek meg.

Az elsö meglepetés a jobb oldali kormány és ennek megfelelöen a balra tarts közlekedés volt. Egy idö után jobbnak láttam nem figyelni elöttem a közlekedést, föleg az elözéseket, a gyalogosok, biciklisek és mindenféle egyéb furcsa 3 kerekü jármü kikerülését, mert kezdödö halálfélelem telepedett rám (ekkor még fogalmam sem volt, milyen is az igazi ..). Ehelyett, amíg a nap hirtelen le nem szállt, a szemétdombokat, a rengeteg embert, a nyüzsgö sokaságot, sáros-poros utakat, a szakadt bódékat figyeltem. Itt-ott tüzet raktak, s ahogy besötétedett, egyre több helyen szikrázott a tüz, hol a kunyhókban, hol a járdán, hol valahol a bódék mögött.

Piacok, húsboltok, borbély mühelyek (bár a bolt és a mühely kifejezés határozottan nem fedi a valóságot), ivók egymás hegyén-hátán, ideiglenesnek tünö tákolmányokra gondoljunk....

Európai ember oda még biztosan nem tette be a lábát....

A nap 19 óra körül egy pillanat alatt tünt el a horizontról, s mi egy soha véget nem érö utazás után, egy fegyveresek által örzött kapu kinyitását követöen bekanyarodtunk hotelunk elé. Én akkor biztosra vettem, hogy csak a késöi óra miatt van ez a nagy biztonság. Tévedtem...

Csomagjaink épségben érkeztek meg. Míg azokat lepakolták, mi a recepció felé siettünk intézni a bejelentkezést, s már csak pár méter választott el bennünket a svédasztaltól. Nagy örömünkre, a welcome drink (100 % mangó) elfogyasztása közben konstatáltuk ugyanis, hogy a restaurant tömve vendégekkel már csak ránk vár. 

A bejelentkezés helyett így inkább a finom illatok felé tendáltunk, azonban az étterem bejáratánál egy nagy darab de sportosan jó kötésü és igen kedves, mégis tekintélyt parancsoló arcú fekete férfiú az utunkat állta. Szép angol kiejtéssel közölte, hogy egy kicsit várnunk kell, mivel nincs jelenleg számunkra megfelelö 9 szemelyes asztal. Biztosított arról is, hogy az étterem mindaddig nem fog bezárni, amíg mi be nem fejezzük a vacsorát. Így már nyugodtabban foglaltunk helyet a bárban és vártunk. Vártunk. (Pole-pole, ahogy a helyiek mondjak.) Azután az elöbbi úriember kedvesen közölte velünk, hogy elökészítették a 9 fös asztalt, máris befáradhatunk. Edit barátnöm ekkor megkérte az urat, hogy tolja szét az asztalokat, hiszen valójaban csak mi magyarok tartozunk össze, így számunkra egy 4 fös asztal szükségeltetik. Az úr eme kívánságunkat is mosolyogva teljesítette, és ezt követöen sem volt olyan kérésünk egész ott tartózkodásunk alatt, amit ne teljesített volna. Megkérdeztük a nevét, vagy ö a mienket, már nem emlékszem a sorrendre. Ekkor már egyértelmü volt, hogy ö egyfajta nagykutya az étteremben. Missoni, ahogy mondta, így hívták ezt az elsö perctöl mindannyiunk számára roppant szimpatikus kenyai férfit. Borravalót adni neki holnap illetve a nevét megjegyezni, véstem rögtön az agyamba.....

A vacsora  kellemes hangulatban telt, finom folyóborral tettük még vidámabbá az éjszakát.

Az étterem elhagyásakor Missoni még egyeztetett egy-két adatot, ugyanis az ö nyilvántartása szerint all inclusive utasok voltunk, valójában azonban csak teljes ellátásra voltunk jogosultak. Ismét biztosított minket arról, hogy ö a saját nyilvántartása szerint kezeli a vendégeket.  Elköszöntünk a magyar pártól es elindultunk a bungalónkat megkeresni. Nem volt nehéz megtalálni, a föépülethez és a medencéhez is közel, központi helyen volt található.  Lefekvés elött még tettünk egy felderítö körutat a szálloda területén, de a tengerpartot ekkor még nem sikerült megtalálnunk. Mindeközben masai harcosok táncoltak majd árulták az ékszereiket, textíliákat, de ekkor nem voltunk még ráhangolódva sem a müsorra, sem a masaiokra.

Késö este, egy fárasztó és hosszú nap után tértünk nyugovóra.