Szex és New York Kenya módra - gyerek nélkül

 A tánc végét követöen beszálltunk a kocsiba. Odafelé én ültem hátul a ciklámennel, most azonban a sejk rákérdezett, nem volt -e túlságosan tolakodó a barátja, mert abban az esetben szó sem lehet róla, hogy visszafelé is ö üljön mellettem. Tolakodó mondjuk nem volt, de azért én jobban élveztem volna, ha a sejkkel beszélgethetek a visszaúton, így tettem egy kétértelmü mozdulatot. Ennek eredményeként a sejk leosztotta a helyeket. Így ö ült be hátra mellém, ami méreteit figyelembe véve egyáltalán nem volt egyszerü manöver,  státuszát nézve viszont nagy megtiszteltetésnek számított, szerintem ugyanis még sosem foglalt helyet a kocsi ezen térfelén. Minden sínen volt tehát, a beszélgetés folytatódhatott. Ekkor vetettem egy pillantást a hatalmas gyümölcskosarakra, amik a csomagtérben voltak felhalmozva, s célállomásuk nyilvánvalóan Nairobi volt. Az ilyen elöre elkészített, hosszúkás fonott kosárba összeválogatott különféle egzotikus gyümölcsöket az út szélén lehetett megvásárolni. Nagyon csábítóak, vannak, akik a visszaindulás elötti nap megveszik, majd úgy ahogy van, feladják poggyászként a repülöre. Mivel én nem vagyok igazán rabja a trópusi csemegéknek, ez a fajta csomagküldés nálam még gondolati szinten sem jöhetett számításba.

Hamar a szállodába értünk, de valahogy senkinek sem akaródzott még nyugovóra térni. Persze ezzel így voltam én is, addigra már teljesen hozzászoktam a kenyai éjszakákhoz...

Mivel az én apartmanom esett elöször útba, úgy döntöttünk, letelepedünk a teraszon, és folytatjuk a jó hangulatú csevegést. Eszembe jutott, hogy a Malindiban vásárolt vörösborom még érintetlenül vár sorsára, s most elérkezett az ideje, hogy döntsek felöle. A sejk utasította cikláment, hogy nyissa ki a palackot, de dugóhúzó akkor és ott nem állt rendelkezésre. Nekem eszembe jutott tinikoromból a jól bevált praktika; egy szempillaspirál használata. Így belopóztam a fürdöbe, magamhoz vettem fekete mascarámat, ügyelve persze arra, hogy Edit nehogy véletlenül felkeljen.

Hamarosan a bor fogyasztásra készen állt, persze rajtam kívül senki nem ivott belöle. Hozzáteszem, én is csak inkább belekóstoltam.....

Hatalmasakat nevettünk, így utólag fogalmam sincs, hogy lehet, hogy senki nem tett panaszt, senki nem szólt ránk. Talán nem mertek....? Egy biztos, a melletünk levö család éppen akkor, azon a reggelen indult szafarira, így legalább öket nem mi keltettük fel (hisz már talpon voltak) és pont Bali Balu volt a vezetöjük. Ha szegény Bali tudta volna, mi zajlott a család szomszédságában...

A napkelte hamar elérkezett. Ekkorra már csak kettesben maradtunk a sejkkel. A sofört ugyanis villámgyorsan elzavarta aludni, a ciklámen még egy darabig maradhatott, de az éjszakának hamarosan részére is véget kellett érnie. Ahogy világos lett, már nem volt semmi értelme egymás mellett ücsörögni, néha-néha egy kicsit összebújni, de lassan már beszélgetni sem. A fáradtság ugyebár nagy úr, föleg ha a pillanat varázsa, a bor hatása elszáll, illetve megérkezik a mindennél jobban józanító világosság.....A sejkség és egyéb csábító gondolatok hada így a hajnallal együtt tova is tünt....Vagy mégsem? A sejk ugyanis megkérdezte, most mi legyen. Hát mész aludni, mondtam ekkor én. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy telefonszámot cseréljünk. Ennek semmi akadályát nem láttam. Ezt követöen elköszöntünk és ö elballagott rezidenciája felé. Én ekkor már alig vártam, hogy végre lehajthassam a fejemet.

Ahogy ez megtörtént, mély álomba zuhantam, ahonnan a vezetékes telefon bántóan éles csörgése rántott ki. Edit volt az, aki nagy nehezen feltápászkodott, illetve odanyúlt a telefonhoz, söt még beleszólnia is sikerült, bár még minimum 12 óra alvás után is nagyon fáradtnak tünt ezen a késö délelötti órán. Hamarosan rajöttünk (mondjuk túl nagy ész nem kellett hozzá), hogy a sejk a hívó fél, és ahogy elmondta, persze csak egy kicsit dühösen, elvárná, hogy mielött elindulnak Nairobiba, tiszteletemet tegyem a reggelinél. Persze ekkor már régen vége vot a hivatalos reggelizö óráknak. Kértem hát 10 percet, próbáltam közben megfejteni, hol is vagyok, mi is törént, majd Edit után én is összekaptam magamat. Sminkelés helyett orromra nyomtam kedvenc Bulgari napszemüvegemet (ami nemcsak ápol és eltakar, hanem mintegy öltöztet is), s barátnöm után siettem. Persze nekem az étkezésnek még a gondolata sem jutott akkor eszembe. Pontosabban fogalmazva ennivalóra még nézni sem tudtam. De hát nem ez volt az elsö nap, ami reggeli nélkül indult.

Fogalmam sem volt róla, hogy az étteremben egy kissé kellemetlen incidens vár majd rám, aminek Missoni is részese lesz...

Missoni....Igen, azt hiszem, egy-két gondolat erejéig itt most róla fogok írni, mielött hozzákezdenék az elöttem álló ingerszegény és nem túl eseménydús nap felidézéséhez.

Ezekben a pörgös napokban teljesen megfeledkeztem róla....Pedig ö mindvégig ott volt a közelemben, minden velem kapcsolatos történésröl tudott (mint utólag kiderült, az animátor fiúról is), söt óvott, bár mindvégig szerényen megbújva a színfalak mögött. Most már tudom, hogy a szállodai egyenruha miatt nem vettem jobban szemügyre a jóképü és gyönyörü mandula formájú szemü, csillogó fekete börü férfi egyéb fizikai adottságait....

Talán én voltam az egyetlen.......

Ami a belsö pozitívumokat illeti, nos azokkal már kezdtem tisztában lenni, de hát mit is kezd egy hozzám hasonló nö a belsö jóval, amikor nyaral és az egyedüli cél a felhötlen szórakozás, nem pedig a lelkizés? Az a sok jó olyankor még unalmas is lehet, föleg, ha az a bizonyos fizikai varázs hiányzik. Az pedig ott és akkor olyannyira hiányzott, hogy tényleg nem is jutott eszembe férfiként tekinteni rá. De ahogy mondtam, ennek elsö oka az elönytelen szállodai ruházat volt. Ezalatt értsd azt, hogy az izmokat és felsötestet takaró ing - mint késöbb kiderült - ugyan alkalmas volt akár egy fél literes pálinka elrejtésére, tollak és egyéb irodai szerek, kellékek, dokumentumok tárolására, de még véletlenül sem engedte sejtetni az alatta megbújó izmokat, de még a felsötest kontúrját sem. (Azóta vezetöségi döntésre a sárga összhatású lebernyeg lecserélve testhezállóbb hófehér ingre, kár hogy én nem láthatom.) A másik, egyáltalán nem elhanyagolható ok az volt, hogy senkivel sem jutott eszembe szerelmi kapcsolatba bonyolódni a földteke másik felén, de még egy jóképü, igézö szemü, kifejezetten jólszituáltnak számító fekete férfival sem, s ha ezt elöre eldöntöm magamban, a szemeim szinte vakon szemlélik az eseményeket. Legalábbis az esetek nagy többségében, persze kivételek mindig vannak.

Ezen az elöttem álló napon az is megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is én, hanem Edit barátnöm keltette fel Missoni érdeklödesét a mi kis magyar csapatunk iránt. Ezt a gondolatot meg is osztottam Edittel, aki egy kicsit bátortalanul, de nem teljesen kizárva fogadta felvetésemet.

 Amint az asztalhoz értem, udvariasan hellyel kínált az általam basának titulált fazon. Tulajdonképpen kifejezetten szimpatikus volt, amennyire azt a hangulatvilágításban meg lehetett ítelni. Na és amikor megszólalt azon az ékes angol nyelven, nos akkor tudtam, hogy aznap akár mélyreszántó angol bölcsességeket is hallhatok, netán még én is elsüthetek valami nagymenöset, ami a külhonban töltött évek alatt ragadt rám. Már ha van ilyen egyaltalán... Intenzív beszélgetés következett, amelyben mind a négyen, kezdve a fiatal fiútól a ciklámen pólóson keresztül a nagydarab, vagy inkább csak széles férfi is részt vett. Nagyon hamar kiderült, hogy a két sovány, azaz a fiatal és a ciklámen kenyai lakosok, míg a testesebb dubai származású, és ott is él, Kenyába mint üzletember szokott ellátogatni, méghozzá meglehetösen gyakran.

Érdekes, hogy ugyan próbáltam információt gyüjteni Kenyáról utazásom elött, de dubai érdekeltségre mint jellemzö gazdasági jelenségre nem emlékeztem. Az igazsághoz az is hozzátartozik ugyanakkor, hogy az a hangulatvilágítás valójában a vilagítás funkciót teljes mértékben nelkülözte, az tényleg csak a jobb hangulat gyanánt volt jelen. S mivel senki nem volt túlságosan fitt az év elsö napján, föleg az éjszakai órákban, így kifejezetten elönyös volt ez a homály egy esetleges ismerkedés során. A megvilágításban így nem igazán tünt fel, hogy a dubai pasas inkább indiai fizimiskával rendelkezett. Na és a másik kettö is, amire végülis másnap Edit barátnöm hívta fel a figyelmemet. Na de színtöl és származástól függetlenül nagyon kedvesek és udvariasak voltak valamennyien, és természetesen rögtön meginvitáltak egy italra is. Egy darabig haboztam, kérjem- e azt a vörösbort vagy sem, ugyanis egy szempillantás alatt leesett, hogy ezek a férfiak biztosan nem isznak alkoholt, méghozzá vallási alapon. De mielött szolidaritásomnak teret engedtem volna, a pasa -habozásom láttán-rendelt nekem egy italt a pincér segítségével, méghozzá ugyanazt, amit korábban is ittam. Közben körbejárt a vízipipa, amit én sem mulasztottam el megszívni, hiszen a jordániai és tunéziai tapasztalatok után már rutinból nyomtam. Abban is biztos voltam és vagyok most is, hogy semmi kábító anyagot nem szívtam ott, akkor, s talán soha eddig, bár sokan azt hiszik, hogy a vízipipa egyenlö a narkotizmussal. A beszélgetés során kiderüt, hogy a dubai elektromernöki minöségben van Kenyában, és különféle nagyberuházások kivitelezésében (elsösorban hotelek) vesz részt, a másik kettö pedig az alvállalkozójaként van jelen. Most éppen egy hétvégét, no és a szilvesztert töltötték el a tengerparton közösen, majd másnap indulnak Nairobiba autóval, ami jó 8 órás út lesz. Ott pedig várja öket a munka.

Ekkor én is úgy döntöttem, beavatom öket egy, a sors által elrendelt dologba; ugyanis az, hogy én aznap éjjel ott lehettem velük, csak azért következhetett be, mivel a Masai Mara utunk egy napot csúszott. Azaz másnap van még idö a relaxálásra s a repülöútra való felkészülésre. Persze én erre továbbra sem akartam gondolni. Masai Mara hallatán a basa felkapta a fejét, és sokatmondóan bólogatott, valószínü, ez a fajta fakultatív program 670 euró értékben státuszszimbólumnak minösülhetett a választható szafarik palettáján. 

Hamarosan rájöttem, hogy a fiatal fiú inkább soförként funkcionált az akkori felállás szerint, a dubai pedig inkabb volt sejk, vagy maffiozó, mint elektromérnök. Rögtön megkérdezte, jártam-e már Dubaiban, s ha nem, bíztatott, feltétlenül el kell látogassak oda is. Rögtön a mozifilm (Szex es New York) második része futott át az agyamon, s ezt ki is mondtam hangosan, mire három nagy széles mosoly, majd hangos kacagás volt a  válasz vendéglátóim irányából. Biztosítottak, hogy Dubai sokkal jobb es szabadabb hely, mint az Arab Emirátusok, és ott nyugodtan lehet alkoholt is fogyasztani, ha netán vörösborhoz, vagy bármi máshoz támadna kedvem. Persze, mondtam, majd feltétlenül elmegyek egyszer oda is, mintha az csak egy csettintésembe kerülne.

Fizettek a fiúk, pontosabban a majdnem sejk, és én biztos voltam abban, hogy szépen lassan mindenki nyugovóra tér. Ehelyett váratlanul elhangzott a kérdés, nincs-e kedvem velük tartani egy night club-ba, ahova éppen ök is készülnek. Elöször tanácstalan voltam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy félnivalóm egyértelmüen nem volt, söt a holtponton is éppen túlestem, igy igazábol csak az öltözékem zavart, hisz az nem igazán passzolt az éjszakai élethez. Minthogy nem is arra keszültem, mikor elhagytam pár óraval elötte a "lakosztályomat". A dubai azonban megnyugtatott, hogy nagyszerüen nézek ki, és én el is hittem, még véletlenül sem kellett kétszer mondania. Ráadásként azért még hozzáfüztem azt is, hogy nem a ruha, hanem a tánctudás teszi a nöt az éjszakaban, abban pedig biztosan verhetetlen leszek azon az éjjelen Malindiban. Na ez aztán kellöen felkeltette a sejk figyelmét, mondanom sem kell. Persze arra akkor még ö sem számított, hogy vendég európai "fellépöként" simán letáncolom az éjszaka megszokott nagymenöit a táncparkettröl....

Ismerös helyszíneket hagytunk magunk mögött; reptér (már megint az a fránya reptér, és lassan de biztosan közeledik a szafari idöpontja), casino, városi forgatag a kesö esti ,vagy inkább korareggeli óra ellenére. A night club környékén, ahogy a kaszinónál is nehéz volt parkolóhelyet találni, egyértelmüen zajlik az élet -nemcsak nappal, hanem éjszaka is - Kenya ezen nem túlságosan nagy városában is.

Bementünk a bárba. Hogy fizettek-e meghívóim a belépöért vagy nem, azt nem tudom, minden nagyon diszkréten és feltünés nélkül történt, viszont az egyértelmü volt, hogy kvázi ki volt nyalva  a fenekünk. S minthogy engem még nem ismertek, ez a fajta tisztelet nyilvánvalóan nem nekem, hanem a velem együtt érkezö férfiaknak, pontosabban azok egyikének szólt. Felváltva táncoltam hol a fiatal fiúval, hol a ciklámennel, miközben egy, részemre rendelt vörösbor árválkodott a bárpulton. A légkondicionáló ellenére höség volt, legalábbis én úgy éreztem, hiszen megállás nélkül táncoltam. Tánc közben megtudtam, hogy a fiatal fiú az egyetlen, aki nös, a másik kettö agglegény (vagy nem). A ciklámen tánc közben eröteljesen és önfeledten próbálta éreztetni nemi hovatartozását, de szerencsémre csak gyors számokat játszott akkor a DJ. Aztán mégis jött egy lassú szám, s megérkezett felmentésként a nös, ámbár fiatalabb fiú. Nagyon udvarias táncpartner volt, de hozzá kell tennem, hogy olyan boldogan es önfeledten táncolt, hogy felmerült bennem a gondolat, talán ez olyan fajta kikapcsolódás, amire egyáltalán nincs lehetösége a hetköznapokon, föleg nem egy európai növel. 

Aki engem ismer, az pontosan tudja, mi nem hiányozhat esetemben az éjszakai életböl. Pontosabban nappal sem, legyen csak szó egy órárol akár. Tehát itt is felfedezö útra indultam, s meg is találtam a melékhelyiséget, ahol a csinosabbnál csinosabb helyi lányok és asszonyok formába hozták magukat, s természetesnek vették, amikor dolgom végeztével én is beálltam melléjük. A tükörben próbáltam beigazítani a frizurámat, ami persze sem ekkor, sem korábban már nem létezett, a csajok viszont kedvesen és bíztatóan mosolyogtak felém. Felismertek ugyanis a táncparkettröl. 

Visszatértem után egy-két tánc következett, és én valóban nagy formában voltam. Olyannyira, hogy zárás elött a dubai egy-két szót váltott a DJ-vel, majd mindenkit leparancsoltak a táncparkettröl. Na persze rajtunk kivül. Azt a bizonyos számot a dubainak jatszották, ö pedig engem kért fel partneréül. A szám pedig nem más volt, mint Rihanna Te amo-ja. Hú, mondtam magamban, hát itt Kenyában minden pasi erre a számra bukik?  A tánc jó volt, de nyilvánvaló volt, hogy partneremnek nem ment olyan könnyedén, mint nekem, hiszen némi túlsúllyal rendelkezett. Ez saját elmondása szerint 25 kg-nak felelt meg. Nos én ezt nagyon optimista megközelítésnek tartottam, figyelembe véve magasságát is. Én tehát egy tízest még biztosan hozzátettem volna. Ugyanakkor a játék a számokkal semmit sem vont le a partner tökéletes úriember mivoltjából, söt, valójában nagyszerü táncpartnernek bizonyult. Sokkal jobban élveztem vele a táncot, mint a kamasz módjára széles mosollyal az arcán ugráló fiatal, persze amúgy nagyon kedves és tisztelettudó fiúval, avagy a kanos bakkecske imitációjaként körülöttem tekergö ciklámen szinü pólóssal......

Ekkor még mindig nem tudtam biztosan a választ arra a kérdésemre, vajon hármójuk közül végülis kinek is volt az ötlete, hogy ezen üzletemberek asztalához csatlakozzak... 

A mi kis furcsa táncunk, mintegy magánszám, egészen nagy sikert váltott ki a közönség soraiban. Mint utóbb kiderült, ez volt a finálé, amin kellöen meglepödtem. A night club így aznapra bezárt, mi pedig visszaindultunk a kocsihoz, majd a szállodába. Három, talán négy óra körül járhatott ekkor az idö, de számomra a napnak e társasággal még korántsem volt vége...

 Az új esztendö elsö reggelén - nem túl meglepö módon - késön és fáradtan ébredtem, ekkor már nem csak a vitamint, hanem az egész reggeli étkezést kihagytam, söt az éttermet is rendesen kerültem. Edit így nélkülem költötte el reggelijét, de ahogy kértem, hozott nekem két mini croissant-ot. A medence mellett pihengettünk, amikor váratlanul megszólalt a telefonom, azaz a kenyai számomon hívott valaki. Bali volt. Találkozni akar velem, mondta, a szálloda elött fog várni. Ekkor azonban már közeledett az ebédidö, s én a kihagyott reggeli miatt meglehetösen éhes voltam, ezért elöször az jutott az eszembe, hogy behívjuk Balit az ebéd idejére. Ö rögtön elzárkózott ezelöl, így Edittel arra döntésre jutottunk, hogy kihagyjuk aznap az ebédet a szállodában, és Balival visszavitetjük magunkat az óceánparti szuper teraszunkra. Ez a variáció már Balinak is tetszett, így angolosan távoztunk a szállodából, kezemben egy pohár vörösborral, gondoltam, majd megkínálom Balit, elvégre elözö este, ahogy azt terveztem is, hívásai és sms-ei ellenére sem koccintottunk együtt. 

Ismét a már ismert kocsiban ültünk tehát, Bali pedig vezetés közben lazán borozgatott, nem igazán zavartatta magát. Mondjuk minket sem zavart különösen, elvégre ez egy olyan "levezetö" napnak számított, és szerintem nem csak nekünk.

Mint elözö nap, ekkor is mezítláb vezetett, jókedvü volt, bár abba néha egy kis duzzogás is vegyült  és egyértelmü, hogy az újév elsö napján igen sok szabadidövel rendelkezett, amit velem, illetve velünk kívánt megosztani, eltölteni. 

Természetesen ezen a napon szolgáltatásaiért már semmi nem fizettünk, elvégre ö akarta, hogy vele tartsunk.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a szálloda teraszán, egy könnyü ebédet rendeltünk (igaz egész mást hoztak, mint kértünk, de bevállaltuk, és nem is csalódtunk), meg persze némi innivalót, és gyönyörködtünk a hihetetlen kilátásban. 

Aztán váratlanul feltünt egy piros teve is, elöször azt hittem, káprázik a szemem, netán a vörösbor ártott meg, de nem, az bizony egy piros teve volt, pontosabban pirosba volt öltöztetve. Egy csapásra Közel-Kelet hangulata futott  át rajtam. Ismét egy elöjel, bár ezt akkor még véletlenül sem így fogtam fel. Ha nekem ugyanis valaki akkor azt mondja, hogy aznap este egy dubai sejkkel fogok táncolni, biztosan hangosan hahotáztam volna. 

Idöközben Bali egyik nyaklánca és vagy két karkötöje is a nyakamban illetve a csuklómon kötött ki. Megköszöntem, a brazil színvilágot idézö nyaklánc Editnek is tetszett, el is akarta kérni, de azt azonnal kisfiamnak szántam, így nemet kellett mondanom. Bali idöközben a telefonokat bütykölte, az enyém különösen tetszett neki, meg is szólalt a vészharang a fejemben.... Szóval Editéröl átküldte magának a Jambo Bwana-t, az övéröl pedig mindkettönkére átvarázsolta Rihanna Te amo címü számát, s az én készülékemen azt csengöhangnak állította be. Hú de sokszor hallottam ezt követöen ezt a számot. És nem csak akkor, amikor megszólalt a mobilom... 

A szállodából az óceán partjára mentünk valahol Malindi térségében, Bali egy utcai árustól vett magának egy narancssárga úszógatyát pár schillingért. Mi rajtunk alapból fürdöruha volt, így csak a törülközök hiánya okozhatott gondot. Bali ezt is megoldotta, behajtottunk egy házhoz, melynek kedves kis kertje és medencéje is volt, és egy alkalmazott szerü nötöl kért törülközöt.  

 A házról valami olyasmit mondott, hogy az övé, és ki szokta adni hosszú távra turistáknak, az interneten is meg lehet nézni. Nos, vagy így volt, vagy nem, egy tény, a törülközöt szemrebbenés nélkül hozta nekünk a hölgyike, s még egy-két fotót is készítettem.

Megcéloztuk tehát a viszonylag elhagyott partszakaszt, ami szintén gyönyörü volt. Letelepedtünk, majd Bali, ahogy ígerte, megkezdte a hátam alapos masszírozását. Jólesett ellazulni és semmire sem gondolni.

Totál relax, gondoltam, és akkor, abban a percben, talán órában, távol minden gondtól és realitástól, úgy is éreztem. Néha persze Bali hol lejjebb, hol feljebb csúszó keze vissza-visszatéritett a valóságba. Nem volt gond vele, ez még simán belefért, tökéletesen ura voltam a helyzetnek, és semmit nem akartam attól az embertöl, minthogy egy kicsit kényeztessen akkor és ott. Gondoltam, ennyivel ö is be fogja érni, elvégre nem bíztattam semmivel, nem maradtam vele egyetlen egyszer sem kettesben, ez pedig egyértelmü jelzés volt irányába, méghozzá a test kémiai kisugárzása, pontosabban annak hiánya, amit egy okos férfi rögtön helyesen értelmez. Persze most már tudom, hogy az ö szándékai összetettebbek voltak, s korántsem volt olyan kedves és önzetlen férfi, mint amilyennek elöször tünt. Ö amúgy másnap indult 2 napos szafarira egy kisebb csoporttal, igy neki sem ártott egy kis lazítás.

A forróság majdnem elviselhetetlen volt, és itt persze nem voltak napernyök, így a vízbe indultunk egy kis hüsölés gyanánt. Persze a vízben megkezdte a fülembe duruzsolást, testem cirógatását, de én még véletlenül sem akartam azt, amire ö gondolt velem kapcsolatban már két napja (sem vak, sem pedig hülye nem vagyok), ezért - újabb fegyveremet bevetve - azt mondtam, óvszer nélkül szó sem lehet semmiröl, én ugyanis senkiben nem bízom. Erre sértödötten, mitegy revansból azt mondta, hogy ö sem bizik senkiben, tehát bennem sem, azaz neki is szüksége lenne védelemre. Hát majdnem röhögögörcsöt kaptam, már elözö nap alig bírta megállni, hogy ne vetköztessen le a szemével, de hogy óvszert ez az ember sosem használt, ha egyáltalán tudja, mi fán terem, az egészen biztos. Mindenestre az óvszer hiánya jó ürügyül szolgált nekem, hogy kibújjak karjaiból, s a part felé induljak. Amúgy nem volt eröszakos, továbbra is kedves maradt, úgy hogy ezzel nem volt sok gond, azt is elárulta, hogy a szilvesztert a vörösborral együtt a parton rám várva töltötte. 

Visszavitt bennünket a szálloda strandjához, és abban maradtunk, hogy majd keresni fog. 

Idöközben kiderült, hogy a mi Masai Mara utunkat egy nappal eltolták, igy mi nem másnap, hanem csak két nap múlva indultunk. Sebaj, gondoltam, legalább annyival több idöm marad egy kis pihenésre is. És így Balival sem lesz túl sok dolgom, elvégre külön utakon fogunk járni az elkövetkezö három napban. 

Bali a nap hátralevö részében szerelmes sms-ekkel bombázott. Elöször még tetszett, illetve jókat mosolyogtam rajtuk, azután már kezdett az egész unalmassá válni. Gondoltam, lassan aludnia kell, hiszen holnap sokat kell vezetnie a szafarira. Persze az igazság az, hogy jobban féltettem leendö utasait... Vacsora közben arra gondoltam, hogy aznap este kialszom magam, azonban az animátoroktól véletlenül megtudtam, hogy ezen az estén diszkó lesz. Az igazsághoz tartozik, hogy én a táncparketten szinte mindig remekül érzem magam, hiszen imádok és - mások szerint -meglehetösen jól is táncolok, így elraktároztam ezt a fakultatív lehetöséget is magamban.

Fekete blúzban, fehér miniszoknyában, magassarkú szandálban és a nélkülözhetetlen fehér karkötömben, remélhetöleg egyfajta összhangot sugallva indultam el a színpad felé, így a teraszunkon folytatott scrabble játéknak (nagyon gyengén ment persze, gondolataim el-elkalandoztak) Edit bánatára véget kellett vetnem. Edit még véletlenül sem tartott velem az esti mulatságra, hisz számára elérkezett az alvás ideje, így ismét egyedül vágtam neki az éjszakai szórakozásnak, elvégre az én esetemben az egész évi fáradtság és a stressz kipihenését volt hivatott szolgálni ez a kalandos utazás.

Szerencsére, ahogy meghallottam a jó zenét, egyböl tovatünt minden fáradtság belölem.. 

Helyet foglaltam az egyetlen üres asztalnál, s eszembe jutott, milyen jó érzés töltött el elsö nap a medencénél, amikor megszólalt a Hotel California, egyik kedvenc zeneszámom. Na most szívesen táncolnék arra, gondoltam.. Sajnos azonban az engem szisztematikusan kerülö animátor volt a zenefelelös aznap, és úgy általában, azaz ha kérni akartam volna egy számot, azt csak nála tehettem volna meg. Ez pedig - a már ismert okok miatt - nem állt szándékomban. Hamarosan egy kenyai animátor lépett hozzám és felkért táncolni. Miért is ne, gondoltam, s a táncparkettre leptünk. Nemsokára pedig még csodálóm is akadt egy kislány személyében; ez a kislány mindig mellettem termett, ha táncolni kezdtem, söt még utánozni is próbált. Edit szerint amúgy valami nem egészen volt rendben a kicsivel. Nekem persze jólesett, hogy istenként tekintett rám a parketten. Szemérmes olasz animátorom eközben, mintha olvasott volna a gondolataimban, a keveröpultnál termett, s egyszerre odavarázsolta nekünk a Hotel Californiát. Méghogy nincsenek megérzések......

Egy darabig még táncoltunk, aztán udvariasan megköszöntem táncpartneremnek a társaságát s visszavonultam asztalomhoz. Éppen szedelözködni kezdtem, amikor egy szemüveges és nagyon mosolygós negyvenes férfi, amúgy ciklámen polóban, állt meg az asztalomnál. Gondoltam, biztos egy székre van szüksége s már kezdtem is bólogatni, ehelyett azonban megkérdezte, nem lenne-e kedvem távozás helyett a társaságukhoz csatlakozni. Kérdését követöen vidáman biccentett az asztaluk felé. Két másik férfi, egy fiatal sovány és egy idösebb és hatalmas termetü ült ott, ez utóbbi basa módjara szivott egy szintén hatalmas vizipipát. Miért is ne, döntöttem egy kis habozás után, hiszen az én új idöszámításom szerint még gyerekcipöben járt az idö, s elindultunk az asztaluk felé.

Nemsokára az is kiderült, hogy a basa hasonlat megfogalmazásakor nem is jártam olyan messze a valóságtól...

 A közösen elfogyasztott reggeli után a recepció elött vártuk Balit, de csak nem akart megérkezni, mire egyikönknek eszébe jutott, talán kint a kapunál vár bennünket. Így elsö ízben vágtunk neki a kapuhoz vezetö kisebb sétának, s készültünk elhagyni a szálloda nyújtotta biztonságot. Ezt az érzést még inkább megerösítette a kaput örzö fegyveresek látványa. Viszont Bali és egy fiatal mosolygós társa már ott vártak egy terepjáró szerü autóval. Én nem igazán értek a járgányokhoz, de Edit barátnöm megjegyezte, hogy jó a gép, így biztosan az is volt. A kocsiban az ülésen egy safari sapka hevert, ami hamarosan - Bali buzdítására - a fejemen landolt. Ezt a fajta sapkát mindenhol lehet kapni Kenyában, én is felpróbáltam már egyet a szálloda butikjában, s kifejezetten jól állt, terveztem is egyet venni. Miközben közeledtünk Malindihoz, baloldalt elsuhant mellettünk a repülötér, de én jobbnak láttam nem gondolni se a közelgö repulöútra, sem pedig a reptérre, ezzel egy kis haladékot kapott agyam, illetve összes zsigerem. Eredmény: nem kezdtem el idö elött stresszelni magam.

Hatalmas forgalom, nyüzsgés, vibrálás fogadott Malindiban, engem valahogy Thaiföld feeling, azon belül is Pattaya hangulat kerített hatalmába. Manyi és Pali inkább Brazíliát látta a felvillanó életképekben. Ök mindkét országban jártak már, én viszont Braziliában még sosem, de még az amerikai kontinensen sem, így feltétel nélkül adtam nekik igazat. 

Elöször egy nagykereskedés szerü barakkba mentünk, ahol a legkülönfélébb kézzel készített kenyai souvenireket árultak minden mennyiségben, alkudozásnak itt azonban nem volt helye. Viszont majdnem mindent meg lehetett egy helyen venni. Ha külföldön járok, mindig megvan az a 6-7 fö, akinek viszek ajándékot, általában egy-két kolléganöm el is várja, de ez amúgy kölcsönös, mármint ök sem feledkeznek meg rólam nyaralásuk alatt. Most kivételesen plusz egy fövel kellett számolnom, mivel a védöoltásokat beadó orvosnak megígértem, hogy amennyiben túlélem kenyai utamat, visszatértem után felkeresem. És persze nem akartam üres kézzel menni. (Kedvesen azért felhívta a figyelmemet, hogy hazaértem után még várjak egy hetet és szedjem a malária elleni gyógyszert, mert csak akkor lehet mondani, hogy épségben jártam meg Afrikát.)

Az ajándék beszerzése után egy, az óceán partjához közeli presszóba mentünk, ahol mindenkit meginvitáltam egy hüsítö italra, majd megkértük Balit, vigyen minket el abba az ominózus "seven" elnevezésü szupermarketba. 

Elindultunk hát, de amikor már harmadszorra haladtunk el ugyanazon benzinkút mellett, egyértelmüvé vált, hogy körbe-körbe haladunk, de a célállomásunknak nyoma sincs. Viszont volt idöm egy gyors fejszámolásra, és megállapítottam, hogy az üzemanyag jóval olcsóbb mint otthon, még ha az üzemanyagtöltöállomás elnevezés csak nagyfokú jóindulattal fedi a valóságot.

Némi útbaigazítás és hangos szóváltás után a körözést befejeztük, új irányt vettünk, ugyanakkor némi gyanúra adott okot, hogy lassan de biztosan kezdtünk lemenni Malindi térképéröl. Rázós és poros utakon zötykölödtünk tovább, hol kertek alatt, kertek között, hol sivárabb területen haladtunk, majd egyszer Bali rálépve a fékre balra mutatott. A Hetedik Mennyország kapujánál álltunk, azonban a szupermarket helyett Malindi temetöjének látképe tárult elénk. Bali ezt az egy helyet tudta felkutatni, amelynek nevében szerepel a 7-es szám (Seventh Heaven). Mi nem tudtuk hirtelen, sírjunk vagy nevessünk, de végül az utóbbi mellett döntöttünk. Bali korántsem volt olyan vidám, de hát ez egyértelmüen nem az ö napja volt. Vigaszdíj gyanánt elvitt bennünket egy másik szupermarketba, ahol csak kieröszakolta, hogy vegyek neki is egy üveg vörösbort, elvégre az év utolsó napja lenne. Azzal indokolta kérését, hogy ö éjjel a parton fog várni engem, és ha lemegyek, legyen mivel koccintanunk az újévre. Bár én biztosan tudtam, hogy nem fogok vele koccintani, azért a vörösbort megvettem neki, elvégre nem volt egy komoly tétel. Míg a többiek nézelödtek, mi átmentünk egy butikba, ahol képeslapot és bélyeget akartam venni. Képeslap volt, bélyeg nem, így ezt a szállodai butikban kellett megoldanom, ahol persze több szerencsével jártam.

Mivel az ebédet véletlenül sem akartuk kihagyni, lassan a szállodánk felé vettük az irányt. Bali azonban gondolt egyet - ezúttal jól tette - és bekanyarodott egy szállodához, aminek a bárja, pontosabban annak terasza közvetlenül az óceanra nyílt; életreszóló élmény fogadott, ilyen látványban még sosem volt részem, mintha moziban ültem volna, peregtek elöttem a hihetetlennél hihetetlenebb képek, színek, az óceán, a hullámok, virágok, pálmafák... Paliék nem jöttek velünk, már egy kicsit nyügösek voltak talán, így nem tudhatták mit hagytak ki. A helyszín Editet is elvarázsolta. Bali mondta, hogy ha váltunk pár euróért ún. "passing ticket"-et, akkor minden további nélkül fogyaszthatunk is. Manyiékat azonban nem akartuk megváratni, így fogyasztás helyett memorizáltuk magunkban a helyszínt és elhatároztuk Edittel, hogy ide még visszajövünk

Továbbindultunk hát a szállodába, hogy aztán alaposan megtömjük korgó gyomrunkat. Missioni természetesen kedvesen üdvözölt bennünket, többször, de még véletlenül sem tolakodóan az asztalunkhoz lépett s érdeklödött, vajon elégedettek vagyunk-e. Ez nem volt kérdés nyilvánvalóan. Kis csapatunk úgy döntött, hogy kellene foglaltatnunk egy asztalt estére, s a megfelelö alkalmat ekkor láttuk elérkezettnek, mármint hogy Missonit megkérdezzük, van-e rá mód. Ez itt nem szokás, közölte huncut mosollyal az arcán, de mi tudtuk elöre, hogy ebben a percben Missoni már eldöntötte, a szabályoknak meg kell változniuk. 

Ebéd után visszavonultam egy kis csendespihenöre, gondoltam, most rutinos leszek és elöre rákészülök az estére. Az alvással nem volt gond, de még véletlenül sem lettem fittebb. Elökerültek az elegánsabb ruhavariációk, övek, cipellök, Edittel készülödtünk a szilveszter estére. Edit arcára, kérésének megfelelöen, az enyémhez hasonló sminket vittem fel, ami részben tetszett neki ugyan, de azért biztos ami biztos alapon az egészet átalakította saját stílusának megfelelöen. Idöközben vengégeink érkeztek, elegánsan, fitten és szépen: Manyi és Pali. Örömmel konstatáltam (ezt az akkor készült fényképek is tanusítják), hogy valamennyien a fekete és a fekete-fehér kombinációt láttuk a legalkalmasabb kvázi ünnepi viseletnek. Ami engem illet, én fekete szük ruhában voltam, és csuklómat egy kedvencem, a nyári vastag fehér D&G karkötö díszítette.

A vacsora elött a bárban fogyasztottunk el egy italt, Missoni pedig elhaladva mellettünk egy papírlapot lobogtatott kezében. Kérésünk így biztosan nem talált süket fülekre, mivel a papírlapon a nevemre ismertem, azaz azt nyilvánvalóan az asztal lefoglalása céljából szerkesztette és nyomtatta ki - kizárólag nagybetüvel - Missoni. Hogy én akkor miért nem értékeltem ezt, illetve a többi apró figyelmes megnyilvánulását, arról fogalmam sincs, talán ugyanabból az okból kifolyólag, amiért az animátor közeledését sem észlelték megfelelöen jelfogóim. Így utólag már tudom, hogy Missoni kedvessége, megkülönböztetett figyelme irányomba majdnem mindenkinek feltünt, tehát csak én nem voltam kellöen nyitott e jelzések kódolására. 

A vacsora alatt az éttermet hangulatos félhomály uralta, gyertyák minden asztalon, zeneszó, pontosabban élözene. Mi természetesen hamar megtaláltuk a helyünket, nem volt nehéz, ugyanis csak a mi asztalunk volt névvel ellátva. A nevem pedig nem más, mint Katalin. Ennek láttán az asztalon még az arra járó egyik animátor (na persze biztosan nem az az animátor, az messze kerülte asztalunkat..) is igencsak meglepödött. Tehát ez tényleg nem volt szokás, vált ekkor egyértelmüen bizonyítottá számomra is. 

Külön szilveszteri program nem volt, bár az utazási iroda szilveszteri felárat számolt fel, ami nem a programra, hanem pusztán az utazás idöpontjára vonatkozott. Tehát figyelem, aki olcsóbban akarja megúszni a kenyai utat, az inkább ne szilveszterkor utazzon!!!!

Hogy öszinte legyek, az események egy kicsit összefolynak ezt követöen. Tüzijáték volt, az biztos, bár engem nem különösebben dobott fel, nem nagyon vagyok oda érte. A szabadtéri színpad körüli padokon ültem, ekkor már magyar barátaim elvonultak nyugovóra, és én is kezdtem elálmosodni. Mintha az egész év fáradtsága tört volna rám. A következö kép, ami felvillan, az Missoni arca. Fölöttem. Tehát én ekkor vízszintben pihentem a padon, s rajtam egy takaró volt, bár fogalmam sem volt róla, hogy került rám. Missoni azonban rögtön felvilágosított, hogy ö hozta a takarót, s hogy a táskámat biztonságba helyezte az animátorok által használt helyiségben. Egy pillanat alatt eltünt, majd táskámmal a kezében tért vissza. Én rá sem mertem gondolni, mi lehet Edit barátnöm több mint ezer eurójával (ö fizette be az utamat, én pedig készpénzben hoztam az eurót), ami még mindig az én pénztárcámban volt, a pénztárca pedig a táskában....Félelmem, ha volt egyáltalán, teljesen alaptalannak bizonyult.

Egy pohár vörösbort azért biztos ami biztos alapon még magamhoz vettem, és miután megköszöntem Missoni figyelmességét, a házikónk felé indultam. Hát, gondoltam magamban, nem túl nagy durranással kezdödött meg ez a 2011 - es esztendö.

A 2011. év elsö hónapja azonban annál több meglepetést tartogatott számomra. Ott Kenyában persze.....

Pár órányi alvás után, az elözö naphoz képest jóval fáradtabban fogtam hozzá a reggelimhez. A malária elleni gyógyszer bevételére még pontosan ügyeltem, a vitaminok azonban már kezdtek lassan, de biztosan feledésbe merülni. Ekkor 2010 december 30-át írtunk.

Missonit természetesen már mindannyian (értem ezalatt négyünket) a nevén szólitottuk, ö pedig egyre inkább a társaságunk részévé vált. Elözö nap egy kézfogás alkalmával nem felejtettem el átcsúsztatni neki 1000 kenya schillinget (ami 10 eurónak felel meg). Ami viszont meglepett, hogy szó szerint zavart láttam átsuhanni az arcán. Azért elfogadta a pénzt, én pedig  csak reméltem, hogy nem bántottam meg vele. Ezen a napon egyébként Manyi és Pali is kifejezte elégedettségét Missoni felé, ami az ö esetükben dollárban öltött testet.

Úgy éreztem, lassan eljött az ideje, hogy tiszteletemet tegyem az Indiai-óceán partján is, s ne csak a medencék mellett süttessem magam. Ráadásul igen nagy höség volt, így a sós vízü medencéhez képest a sósnak sós, illetve még annál is sósabb, de biztosan frissebb és habzó hullámok közé vágyódtam már én is. Megcéloztuk tehát a beach-et s elindultunk a bungalók között kanyargó egyik kis úton. 

 A fehér homokot ezidáig csak madártávlatból láttam, annak forróságát talpaim még nem érezhették. Leheveredtünk tehát a napozóágyakra, én persze ügyelve arra, hogy lehetöleg az egész testem a napernyö takarásában maradjon. Ezen a napon találkoztam elöször Bali Baluval. Ö egy ún. beachfiú volt, persze a fiú azért nem igazán fedi a valóságot, egy minden hájjal megkent seftelö fickó megnevezésnek jóval nagyobb köze van a realitáshoz.

Egy helyi utazási iroda nevében szervezte a különféle utakat, illetve toborozta leendö utasait a strandolók között. A szálloda területére nem mehetnek be, azonban annak nincs akadálya, hogy szolgáltatásaikat a tengerparton kínálják a turistáknak. Mint utóbb kiderült, ezek az utak jóval olcsóbbak, mint a szállodákban müködö utazási irodák által szervezett fakultatív programok. Mi amúgy éppen aznap estére vártuk idegenvezetönket, hogy végre tiszteletét tegye nálunk és felvilágosítást adjon az általa képviselt utazási iroda ajánlatairól. Persze azért Balit is meghallgattuk, de egy szafarit mégsem mertünk nála bevállalni. Abban azonban megállapodtunk, hogy egy Malindi kiruccanást megszervezhet részünkre másnapra. Ez 4 fövel számolva 40 euróba került, amit a másodperc törtrésze alatt lealkudtunk 30-ra. Természetesen megint csak angolul. Megbeszéltük tehát, hogy másnap reggeli után felvesz minket kocsijával, s irány Malindi, ahol megvásàrolhatjuk a majdan ajándéknak szánt tárgyakat is.

Két fürdözés és napozás között sikerült lebonyolítanom egy fontos párizsi hívást is, bár így utólag fogalmam sincs róla, miért volt annyira fontos. Ekkor már az elözö nap a szálloda butikjában megvásárolt Safaricom SIM-kártyát használtam, amit minden további nélkül át tudtam helyezni kártyafüggetlen mobilomba. A számot egyébként Balinak is megadtuk kapcsolattartás címén.

A kiadós ebédet követöen, a kinti höség után jégveremnek számító bungalóban egy kis szunyókálással próbáltam behozni az esti kaszinózás miatt kiesett órákat. Ekkor még azt hittem, ez lehetséges lesz. A napok múlásával azonban rá kellett jönnöm, hogy esélyem erre a nullával egyenlö. 

A napnyugta elötti órákban, amikor a nap már kezd veszíteni az erejéböl, de még mindig ontja a meleget és árasztja a semmihez sem fogható trópusi hangulatot, mindig igen kellemes hangulat ereszkedett a medence melletti (inkább feletti) bárra.

Mi is ott telepedtünk le, közel az étterem bejáratához, ahol Missoni irányitása alatt, nagy sürgés-forgás közepette már javában folyt a vacsorára való felkészülés is.

Idegenvezetönkkel 17 órára volt megbeszélve a találkozó a szálloda elöterében. A kiszámíthatatlan forgalomhoz képest, a szállodák közötti relatív nagy távolságokat is figyelembe véve pontosan érkezett. Pali mindenkinek rendelt egy italt, igazán nagyvonalú volt, ö és felesége is nagyon kellemes társaságnak bizonyult ekkorra, pedig mindössze pár napja ismertük meg egymást. Nagyon jó hangulatban társalogtunk, igaz Kenyáról nem tudtunk meg túl sokat az idegenvezetönktöl, ahogy azt már az elsö nap is lehetett sejteni. Ellenben ö igencsak elcsodálkozott, hogy a kenyai Safaricom szolgáltató akciós SIM-kártyáját és percdíjait használom, s mindemellé még egy jópofa telefontartó tokot is ajándékba kaptam. Így Palival együtt az éppen újra nyitni készülö butikba sietett ö is.

Manyi és Pali a Masai Mara szafariról próbált érdeklödni, oda szerettek volna eljutni, mivel Tsavoban (egy másik nemzeti park) már korábban jártak, de nem igazán láttak annyi vadat, mint szerettek volna. Reménykedtek hát benne, hogy Masai földön nagyobb szerencsével járnak. S a remény hal meg utoljára...Igenám, de idegenvezetönk továbbra sem volt a helyzet magaslatán, nem tudott ilyen utat ajánlani ott akkor. S az egyetlen ellenségünk ekkor az idötényezö volt, pontosabban annak csak korlátozott mértékben történö rendelkezésre állása. Én amúgy a Kilimandzsáróhoz akartam eljutni, persze ekkor már kezdtem kapizsgálni, hogy az a számomra oly misztikus geológiai képzödmény nem éppen karnyújtásnyira van tölünk, mint ahogy azt otthon a térkép tanulmányozásakor gondoltam. Ami az utazás elött elkerülte a figyelmemet, az a térkép méretaránya volt. Most már biztosan tudom.

Edit barátnömnek is volt kedvenc célállomása, ö az egyik Nakumatt bevásárló központba akart eljutni, de mint kiderült, az csak egy-két nagyobb városban, többek között Mombassában és Nairobiban, a fövárosban található. S mivel Nairobi 8 órányi kocsiútra volt a szállodánktól, így kézzelfogható megoldást nyilván csak Mombassa jelenthetett volna a maga "mindössze" 3 órányi távolságával. Idegenvezetönk természetesen ezúttal sem tudott megörvendeztetni bennünket semmilyen jó hírrel, ahogy mondta, az ö keze meg van kötve, az utazási iroda semminemü flexibilitást nem támogat, így az a nagyszerü, Edit barátnöm által javasolt megoldás sem jöhetett számításba, hogy visszafelé, a reptérre menet tartsunk egy kvázi bevásárlással egybekötött megállót. Valami "Seven", azaz 7 elnevezésü szupermarketet ugyan gyakran emlegetett, ami a hozzánk közel található Malindiban is fellelhetö. Ott is nagy a választék, érdemes szétnézni, javasolta. Fejünkbe véstük, legalábbis a 7-es számot, majd holnap megkérjük Balit, vigyen el bennünket oda is. Elbúcsuztunk idegenvezetönktöl, aki megígérte, hogy másnap este felhív, és elmondja, ha esetleg mégis van valami ajánlata számunkra. Kenyai telefonszámom egyre kapósabb lett tehát, és akkor még gondolni sem mertem rá, milyen hívás- illetve sms-forgalmat fogok még rajta lebonyolítani.

Amikor ismét csak négyen maradtunk magunkra, egy viszonylag hirtelen ötlettöl vezérelve váratlanul az egyik utazási iroda pultja mögött ülö fiatalember mellett teremtem, és egy esetleges Masai Mara szafari felöl kérdeztem. Ahogy már említettem, Manyi és Pali nagyon el szerettek volna jutni oda, de csak abban az esetben, ha én is velük tartok, ugyanis nyilvánvalóan csak angol nyelvü vezetöre lehetett kilátás a szafarin. Egy-két tárcsázás majd telefonbeszélgetés után széles mosollyal az arcán közölte velünk a fiú, hogy bár nem volt könnyü, de talált nekünk helyet, január 2-ai indulással le is tudja nekünk foglalni. Én mindenképpen el akartam menni egy szafarira, hisz aki Kenyában jár az nem hagyja ezt ki, csak ha sült bolond az illetö, vagy ha a pénztárcája nem teszi lehetövé ezt. Ebben az esetben azonban -és ezt most nem nagyképüségböl mondom- azt javaslom, az illetö válasszon inkább más úticélt magának, mert az tényleg gáz, ha kiderül, Kenyában járt ugyan, de a szafarit kihagyta....Na persze ezalól kivételt képez az, aki már többször járt Kenyában, mint Edit barátnöm is, aki lazán dobálózott a különféle vadasparkok nevével, az azokat leginkább jellemzö vadállománnyal (beleértve a "big five"-ot, azaz a legnagyobb 5-öt is, de erröl majd késöbb bövebben írok), de lehet, még egyes példányokat is felismert volna pusztán a mozgásuk alapján. 

Tehát a szafarival, pontosabban a 2 napos úttal (a Safari az út szuahéli megfelelöje, ezt még véletlenül sem tudtam addig) nem is volt semmi bajom, ami azonban gondolkodóba ejtett, az a repülögép mint egyetlen utazási lehetöség volt. Persze azt hiszem, a gondolkodóba esés korántsem fedte akkor a valóságot, szó szerint aggályaim voltak a belföldi járatot illetöen, nem beszélve arról, szöttem tovább a fonalat magamban, hogy éppen elég idöt töltöttünk és fogunk még tölteni a levegöben. Sajnos azonban azt tényként kellett elfogadni, hogy az országon belül olyan hatalmas távolságok vannak, hogy a buszos út valamennyi idönket felemésztené, nem beszélve a korántsem elhanyagolható kényelmetlenségi tényezökröl sem. Döntenem kellett tehát, megyek vagy maradok. Antonio, mert így hívták az amúgy szimpatikus és kifejezetten jóképü fiút, biztosított, hogy még a Kilimandzsárót is látnánk, mivel odaúton a gép bal oldaláról gyönyörü kilátás fog nyílni az általam imádott hegyóriás fehér hósapkájára. Ahogy meghallottam a varázsszót, arra gondoltam, hogy így részben megvalósítom eredeti tervemet (és kisfiamnak tett ígéretemet), azaz eljutok a Kilimandzsáróhoz is,na persze ez esetben remélhetöleg valóban csak madártávlatból.

így már részemröl sem sok hiányzott az út lefoglalásához. Ráadásul a lodge, ahová a szállást tervezte foglalni nekünk Antonio, a mutatott fényképek alapján igencsak luxusszállónak tünt, már ha lehet így nevezni a vadon közepén egy állatitató (folyó) mellett kialakított táborszerü komplexumot.

Még egy-két pohár vörösbor következett, söt még Paliék pálinkája is elökerült a távoli bungalóból, így minden kétség elszállt, bátran léptünk Antoniohoz, s foglaltuk le az utat 3 fö részére január 2-ai indulással potom 600 egynéhány euró/fö áron. (Most már értettem, miért volt olyan lelkes Antonio, szerintem a szezonban mi voltunk az elsök, akik erre a drága, de biztosan a legjobb útra foglaltak helyet.) Edit barátnöm -érthetö módón- tehát úgy döntött, hogy a szállodában marad majd, pihen, napozik, olvasgat, masszázst vesz, gourmand módjára (hiszen az is) végigkóstolja az étterem összesételkülönlegességét, és végül, de még véletlenül sem utolsó sorban rendesen kialussza magát, azaz folytatja a lazulást ezerrel.

Emlékeim szerint valamikor ezen a napon invitáltuk meg elöször Missonit egy kis magyar pálinkára, amit örömmel fogadott el, majd azt az asztalunkhoz ülve, kedves, baráti társalgásba elegyedve fogyasztotta el. (Mint utólag kiderült, ehhez a szállodában nem megszokott aktushoz, az írt vagy íratlan szabályokat is betartva, engedélyt kért valamelyik nagyobb kutyától.) Az arcán egy izom sem mozdult, amikor legurította a Pali által szervírozott, nem is kicsi adagot, de hát olyan bivalyerösnek tünt, s valószínüleg nemcsak tünt, hanem az is volt. Mármint Missoni, pedig a pálinka sem volt semmi....Ezen a ponton egy kenya-magyar barátság kibontakozásának váltunk részesévé, azt hiszem, bátran mondhatom, hogy mindannyiunk örömére.

Szintén ettöl a naptól kezdve Antonionak gyakran vittünk egy-egy pohár fehérbort, amitöl még az eddiginél is vidámabb és lelkesebb lett. Gözerövel szervezte a továbbiakban utazásunkat, mi pedig vakon bíztunk benne, s nem is csalatkoztunk. Nekem azért az agyam egy eldugott szögletében még ott motoszkált az a belföldi repülöút gondolata, de Antonio biztosított róla, hogy még egyetlen hasonló járat sem zuhant le, arról ö tudna. Hát, mondanom sem kell, ettöl aztán nagyon megnyugodtam. Föleg mert köztudott, hogy ami késik, nem múlik, no meg hogy a kivétel erösíti a szabályt.....(Így utólag elárulhatom, közel sem jártam olyan messze a valóságtól.)

A tranzitszerü kisbusz 23 órakor indult a szálloda elöl. Útban a kaszinó felé egy izben megálltunk, hogy a szerencséjüket próbára tevö delikvensek készpénzt vehessenek magukhoz egy banki automatából. Itt kívánom megjegyezni, hogy akik abban a hitben élnek, hogy csak a dollárra van kereslet Kenyában, azok igencsak tévednek, hiszen az eurót éppen annyira szívesen váltják illetve fogadják el, mint az amerikai bankókat. Hallottam olyat is, hogy vannak, akik az eurójukat még utazás elött átváltják dollárra. A világ legnagyobb ostobasága ez. 

A kaszinóhoz érve tapasztaltam, hogy hatalmas a tömeg, jóformán alig találtunk parkolóhelyet. Belépve a lapos, nem túl nagy, de annál családiasabb légkörü épületbe azonnal feltünt, hogy nyilvánvalóan fiatalkorúak, gyerekek, de még csecsemök is bolyongtak (ez utóbbiakat babakicsikban tolták) a nyeröasztalok között.  Körbejártam a termeket, felmértem a terepet, majd utam a bingót árusító alkalmazotthoz vezetett abban a biztos tudatban, hogy ahhoz a játékhoz túl nagy ész nem kell, s még a lapokat sem kell számolnom. (Na nem mintha tudnám...). Ráadásul kis befektetéssel nagyot lehet kaszálni.

Tehát egy sötét kis helyiségben elfoglaltam a helyemet kezemben az egyetlen táblácskámmal, ami egy szelvénynek felel meg, majd hamarosan egy pár fiatalabb lány is az asztalomhoz telepedett. Amikor egy véletlenül arra bóklászó pincért odaintettem, a lányok gyorsan felvilágosítottak, hogy egy ital ingyen jár a játék mellé. Na, gondoltam, legalább ennyivel is több pénz marad a bukszámban. Miközben megörültem a finom, ám meleg vörösbornak, a játék váratlanul megkezdödött, így a pohár érintetlenül maradt az asztalon, míg én kapkodtam a fejemet, hegyeztem füleimet, s próbáltam behozni a kezdeti lemaradásomat. Sajnos azonban nem igazán tudtam követni a recsegö mikrofonba furcsán, angolul ugyan, de számomra különös akcentussal bediktált számokat. Ha értettem egyböl a számot, sokszor akkor sem voltam elég gyors a számok átlátszó fedeleinek húzogatásában. Éreztem, hogy elveszek, még ha ki is húzzák valamennyi számomat, arról nekem nem lesz tudomásom. Szerencsémre azonban a mellettem ülöknek sokkal rosszabb volt a számjárása, ugyanakkor nagyobb rutinnal rendelkeztek már mint én, így elkezdtek segíteni nekem; ök húzogatták a már korábban elhangzott számaimat, míg én követtem magát az éles sorsolást. Így jöttem egyenesbe, s örömmel konstatáltam, no meg a lányok is, hogy már csak egy szám választ el a nyeréstöl. Ám ekkor valaki bekiabálta a jól ismert rettegett büvös szót: "Bingó!!"

Sebaj, morogtam magamban, kezdetnek nem is rossz, majd a következö menet jobb lesz. De sajnos ez volt a nap utolsó játéka, s a legnagyobb nyereménye is, azt hiszem. Boromat elkortyolgattam, majd ismét tettem egy kört a nagy teremben, ezúttal az egyik rulett mellett horgonyoztam le.

Feltünt két ismerös arc, akik igencsak feszülten, már-már idegesen koncentráltak a zsetonjaikra es a folyton mozgásban lévö mindent eldöntö kicsi golyóra. A két animátor volt, biztosan itt akartak némi mellékes bevételhez jutni, mivel nem úgy tünt, hogy felhötlenül szórakoznának.

Ekkor eszembe jutott, amikor úgy húsz évvel ezelött Édesapámmal elsö izben jártam egy híres budapesti kaszinóban, s utolsó megmaradt zsetonomat egyetlen számra helyeztem (ha jól emlékszem, ez a szám a 27-es volt), majd tovább is indultam, amikor a jóindulatú krupié hangosan kiáltotta, hogy az én számom a nyerö. Hát, gondoltam, most is valami ilyesmire lenne szükség, hogy történjen már valami izgalmas is velem. A szép emléken felbuzdulva tehát elhatároztam, hogy megteszem kisfiam kedvenc számát, a 22-est. Csakhogy zseton nem volt nálam, 50 eurót meg mégsem akartam egy számra feltenni, ezért kimaradtam, illetve még el sem kezdtem a tétrakást ebben a körben. Pechemre. Ugyanis nem más mint a 22-es szám jött ki gyöztesnek. Gyorsan beváltottam hát 50 eurót, majd elkezdtem jatszani. Hamar elment a pénz, egyszer sem nyertem, pedig az sem könnyü, ezt jól tudja az, aki már próbára tette emígy a szerencséjét. Amikor már csak pár zsetonom maradt, az összeset felraktam, de cselesen ám! Mind a feketére mind pedig a pirosra került belölük, csak más-más értékben, igy biztos lehettem a kisebb vagy nagyobb nyereményben. A játékosok által szugerált golyócska azonban végül a nullán állapodott meg. Tehát azon ritka esetek egyike forgott fenn, amikor sem a piros, sem pedig a fekete nem nyert. Én meg föleg nem. Így aznapra befejeztem a játékot s megcéloztam a bárt, mert a kiadós és finom vacsora ellenére bizony megéheztem így a hajnali órákra.

A pultnál valakinek éppen felszolgáltak egy dupla adag toast melegszendvicset, és én rögtön megkívántam, olyan guszta volt. Éppen rendelni akartam én is, amikor az illetö felajánlotta az egyiket és még egy italra is meg akart invitálni. Meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik animátor volt a szállodából, aki idöközben szintén otthagyta az asztalt. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ö hogy ismerhetett fel engem annyi idegen és sok szállóvendég közül, amikor jóformán még én sem tudtam hová tenni az arcát.

Meghívását, illetve a felajánlott szendvicset elfogadtam. Beszélgetésbe elegyedtünk, természetesen angolul, és meglepetésemre igen kellemes beszélgetötársnak bizonyult. Miközben észrevétlenül a friss levegöre sodródtunk, egy cigaretta mellett elmondta, hogy ö és társa csak pár hete érkeztek, hogy egyáltalán nem léphetnek kapcsolatba a vendégekkel, azonban azt is a tudtomra akarta hozni, hogy már elözö nap feltünt neki, milyen attraktív vagyok, ezért is ismert fel rögtön a tömegben. (Idöközben többször megszólalt a mobilja, amibe olaszul szólt bele. A hívót gyorsan es ingerülten rázta le, majd hozzátette felém fordulva, hogy csak a húga volt Olaszországból. Na persze, ezt meg én tettem hozzá.) Persze a szokásos, és már megszokott hízelgés ("Mondták már hogy szép a szemed?" vagy hogy "Tudod, hogy vonzó a járásod, a megjelenésed?" stb), nekem is mindenkinek jól esik, s nem volt ez máshogy akkor este sem, bár kissé felkészületlenül ért. Hiszem, hogy a bókok kortól s nemtöl függetlenül mindenkinek jól esnek, s ezt mindkét nem okosabbika garantáltan hatásos fegyverként vetheti be.

Ez a fickó akkor bátor volt, gyanútlanul váltott témát s hatalmas kisfiús szemeit az enyéimbe mélyesztve kérdezte meg, nem kellene-e egymást jobban megismernünk. Na, hát hogy öszinte legyek, ennél még a bingó megnyerésére is inkább számítottam aznap este. Valahogy bele se gondoltam, hogy egy ártatlan beszélgetés, amit én inkább angol leckének szántam, ilyen fordulatot vesz. Vagy csak a vészharangok nem megfelelöen müködtek ott nagyon messze Európától?! Bár túlságosan nem jöttem zavarba, azért igyekeznem kellett, hogy meglepetésemet palástoljam, elvégre sokat látott és hallott tapasztalt nö lennék, nemdebár? Ekkor a természet és az öszinteség a segítségemre sietett. Amit más esetekben rutinosan, jól bevált fegyverként vetek be, az most valóban gátat szabott bárminemü esetleges töprengésnek, a felajánlott lehetöség azonnal elvetésre került agyam egy rejtett zugában: a havi ciklusomra hivatkoztam, ami ezesetben valóban velem együtt érkezett Kenyába, pontosabban pár óra késéssel landolt a kontinensen.

A helyzet a következö napokban egy kissé kellemetlennek tünt, fagyos volt a légkör, ha véletlenül összetalálkoztunk a szállodában. Ha meg ne adj isten ráköszöntem (csak azért is, én élveztem a zavarát, aki nagy legény este, az legyen az nappal is, és ráadásul még alkoholt sem ivott...), vagy beszélnünk kellett egymással, szegény rögtön a gyomrához kapott. Legalábbis remélem, hogy ott a gyomra volt, ugyanis eszembe jutott, hogy mellékesen említést tett elképesztöen nagy méreteiröl is. Ez jól bevált praktika lehetett nála, s nem is vontam kétségbe. Abban is biztos vagyok, hogy szemem akaratlanul végigvándorolt akkor este, s talán késöbb is farmernadrágján (hiszen ö hivta fel rá a figyelmemet), összességében azonban a kívánt hatás és végkifejlet elmaradt ...

A szituáció egészén azért egy kissé meglepödtem, azt hittem nagyobb gyakorlattal, tapasztalattal rendelkezik, s lazán fogja kezelni a dolgot. (Mondjuk valami tunéziai vagy egyiptomi hozzáállásra gondoltam, egy csalódott mosolyra, tettetett haragra majd nevetésre, esetleg ismételt próbálkozásra.) Hát erröl szó sem volt, de még az asztalunkat is próbálta messziröl kerülni az étteremben, amit meg már én tartottam enyhén komikusnak. Azt azért mindenféleképpen meg kell említeni, hogy a fickó nem egy huszonéves fiúcska volt, hanem már a 30 körül járt, és egyébként volt benne valami egyedi. Lehet, hogy pont a stílusa?

Persze a többieknek az egészböl semmi nem tünt fel, bár néha próbáltam célozgatni a furcsa légkörre. Igaz, az is lehet, hogy valójában semmi feszültség nem volt, annak érzetét egyszerüen csak magam generáltam. Na de ez legyen a legnegatívabb dolog, ami megtörténhet velünk egy nyaralás alatt. 

Ez az este, így utólag visszagondolva, valaminek a kezdetét jelentette, akaratomon és szándékomon kívül elindított egyfajta hullámot, kavarodást, kisebb konfliktusokat, amiknek a középpontjában a legkülönfélébb személyek és én álltam. Két dolog azonban biztosan közös volt a többiekben; a férfi nemhez tartoztak, s így vagy úgy, de a közelembe kívántak kerülni.

Az utolsó napra nagyjából az is kiderül majd, ki milyen kimondott vagy elhallgatott szándékkal, de föleg hogy milyen eséllyel indult s végül mennyire vitte nálam.

 Az életmentö éjszakai alvás után fitten és éhesen indultunk az étterembe. Természetesen már ekkor höség volt, de én nagyon élveztem a meleg levegöt, pedig általában nem jól türöm a forróságot. Körülöttünk kis majmok szaladgáltak, nagyon aranyosak voltak, persze utólag megtudtuk, hogy másnak sok bosszúságot okoznak. Így például a magyar pár bungalójának ablakán be is kukucskáltak ezek a jószágok, s bizony némi riadalmat okoztak. Manyi és Pali, így hívták a két másik magyar útitársunkat, a teniszpálya irányában kaptak szobát, ami még véletlenül sem mondható jó elhelyezésünek, mivel a tengerparttól, a föépülettöl és egyéb szolgáltatásoktól is messze van. Persze annak nagyszerü lehet, aki teniszezni utazott Kenyába, vagy aki már a tengerparti szállodában meg akarja tapasztalni az állatok közelségét, a szafari feelinget. Mint a reggelinél kiderült, Manyi és Pali még fizettek is ezért a hozzánk képest rosszabb elhelyezésért, hiszen este egy pár dollárt oda is csúsztattak a recepciósnak.

Persze így utólag számomra egyértelmü, hogy az ember nem aludni jön Kenyába. Ez alól részben kivétel útitársam, aki azért a napi 10 óra alvás átlagot itt is tudta hozni. 

De térjünk vissza a reggelihez. Ekkor még vitaminjaimmal, gyógyszereimmel felszerelkezve érkeztem, s biztosra vettem, hogy ez nem lesz máshogy a napok elteltével sem. Mivel én utazásom elött huzamosabb ideig külföldön tartózkodtam, a malária elleni gyógyszert is ott szereztem be.  Meglepetésemre, egyedül én kezdtem meg az esetleges betegség elleni küzdelmet, mert a Magyarországon kapható hasonló készítményt senki nem szedte. A Malarone tablettát az utazás elött egy nappal kellett elkezdenem szedni, és még az utazást követö hetedik napon is szedni kell. Ennek a gyógyszernek a szedése -szemben a hazai termékkel- nekem semmilyen mellékhatást nem okozott szerencsére, ellenben nagyobb biztonságban érztem magam a moszkítók társaságában. Söt, én a szobánkban az ágy fölött kötelezöen elhelyezett moszkító hálót sem használtam esténként, már amikor az estét a szobában töltöttem. A gyógyszeren túl én sárgaláz, DiPerTe és az egyik Hepatitis ellen is beoltattam magamat, bár nem igazán volt választási lehetöségem, mert tartózkodási országomban ezek szinte kötelezö oltásnak számítanak egy trópusi utazás elött. Általános orvosom csak annyit mondott kedvesen: "Ha nem tepsiben akar hazaérkezni, akkor mindenképpen oltassa be magát!" Tehát én mindent megtettem annak érdekében, hogy ne tepsiben érkezzek haza, igaz rövidebb is lettem olyan jó 220 euróval. Most 10 évig védettséget élvez a szervezetem, de a malária elleni gyógyszert egy újabb trópusi utazáskor ismét szedni kell majd.

Tehát a Malarone mellett bevételre várt Nuskin vitaminom és egy másik készítmény, mely az egyenletes barnulásomat volt hivatott biztosítani. Én ugyanis meglehetösen fehér bôrü vagyok, sok-sok szeplövel tarkítva, de néha sikerül szépen barnulnom is. Gondoltam, itt sem lesz másként, de azért biztos ami biztos alapon ott lapult önbarnító krémem a táskám alján.

Most már jöjjön tényleg a reggeli, amit a magyar párral együtt fogyasztottunk el, azaz biológiai óránk -ekkor még- meglehetösen egyformán ketyegett. Hatalmas választék fogadott minket, hideg, meleg ételek hada, itt mindenki talált számára megfelelö lakomát. Egy biztos volt, itt semminemü fogyókúráról szó sem lehet. A legkülönfélébb frissen facsart gyümölcslevek sem hiányozhattak a roskadozó asztalokról, a tojást sütö fiú is megállás nelkül ontotta a legkülönfélébb igények szerint készült tükörtojásokat, rántottákat, avagy palacsintát, ha valakinek arra szottyant kedve. Természetesen én szokásomhoz híven szénsavas ásványvizet vagy szódat akartam inni, de sajnálatomra a berendezés a reggeli idején - érthetö módon - üzemen kívül volt. Drága jó Missoni azonban ekkor segítségemre sietett, s intézkedett a szénsavpalack beszereltetéséröl, majd jéghideg, pezsgö szódával a kezében tért vissza asztalunkhoz. Szolgálatkészsége és kedvessége össze sem volt hasonlítható az eddig más országokban tapasztaltakkal. 

A kiadós reggeli után én nem tértem vissza a bungalóba, mivel én alapból fürdöruhát vettem fel, így rögtön letelepedtem a medence mellé, persze nem közvetlenül a napra, az öngyilkossággal lett volna egyenlö, hanem egy hatalmas napernyö alá.

Táskámban az összes értékem (nem hagyok soha semmit a szobában, még a széfben sem bízom) mellett francia nyelvkönyvem is ott lapult, hiszen azzal a fogadalommal érkeztem, hogy minden nap tanulni fogok, és így hazatértem után simán fog menni a vizsga. Ismét egy fogadalom, aminek így utólag semmi realitása sem volt. Persze ezen az elsö napon még elégedetten forgattam a lapokat a viszonylag korainak számító reggeli órában. Kevesen voltak még a medence mellett, a két olasz animátor is csak késöbb kezdte el beüzemelni a hordozható hifit. Amikor azonban az beüzemelésre került, alvásnak már közel-távol nem volt helye, hacsak nem Manyi és Pali világvégi házikójában. A két olasz mellett feltüntek a helyi animátorok is, köztük egy hölgy, aki rögtön lecsapott rám és vízi-gimnasztikára (aquagym) invitált. Elöször rendíthetetlenül ellenálltam, de aztán beadtam a derekamat; a jó zene és hangulat hatásara az idöközben összeverödött kis csapathoz csatlakoztam én is. Elégedetten haladtam a medence lépcsöje felé, igen, elégedett voltam, büszkén terveztem el, milyen sportosan is fognak telni napjaim a trópusokon. Azonban a vízben való ugrálás során az egyik lábujjam kisebb sérülést szenvedett. Persze ahhoz elég nagyot, hogy le kelljen mondanom a további ilyen jellegü mozgásról. De nem csüggedtem, hiszen nagyon komoly gimnasztika terem is a vendégek rendelkezésere állt, így be is jelentkeztem, hogy másnap ott fogok kezdeni. Úgyszintén feliratkoztam egy masszázsra, arra is a következö napon került volna sor. Persze csak került volna, mert hogy nem került rá sor sem a következö, sem semelyik napon, ahogy azt elöre borítékolhattam volna. 

JAMBO GWANA, énekelték a vízben, táncolták a parton, de még az ebéd kezdetét, a restaurant nem létezö kapuinak nyitását is a dobszó és az éttermi személyzet hangos éneke jelezte. Aki egyszer meghallja és megszereti e dalt, soha el nem felejti. Amúgy a leggyakoribb szuahéli kifejezésekre épül a szövege, így pl. Jambo - Szia, Asante Sana - Köszönöm, Karibu Sana - Isten hozott, Habari Gani - Hogy vagy, Mzuri Sana - Köszönöm, jól. Tehát aki megtanulja a dalt, az már alapfokon beszéli a szuahélit.

Az ebéd mellé jólesett a finom vörösbor, majd a délutáni órákban útitársaim poggyászaiból elökerültek a trópusi betegségek magyar ellenszerei; Mi más is lenne az, ha nem a házipálinka. Méghozzá három féléböl is lehetett választani. A dezinficiálás ilyetén módja nemcsak egészségünket szolgálta, de bizony erösek, bátrak és vidámak is lettünk egyúttal. Én persze ennek hatására még folyékonyabban beszéltem az angolt, így lassan de biztosan eljött a legkülönfélébb ügyintézések, a közvetlenebb társalgások ideje.

Az ebéd és a vacsora során is hatalmas választékból lehetett mazsolázni. A nemzeti étel, a kecskehús és a bab mellett csirke, sertés és marha is a svédasztalra került, a legkülönfélébben elkészítve. Halak, tenger gyümölcsei széles választékban, de persze az olasz ételek, a különféle tészták, lasagne sem hiányzott. Leves, ismerös és ismeretlen trópusi gyümölcsök, desszertek, pékáruk is folyamatosan a választék részét képezték.

Ezidötájt tudatosult bennem, hogy mi magyarok négyen egy kicsit kilógunk a sorból, ugyanis rajtunk kívül, egy-két kivételtöl eltekintve csak olasz turisták voltak a szállodában, holott az egy német tulajdonos kezében van. Így már választ is kaptam némely megválaszolatlan kérdésemre, például hogy miért is beszél a személyzet majd összes tagja olyan jól olaszul, s hogy miért olaszok az animátorok vezetöi.

A jó hangulatban elfogyasztott vacsora alatt körbejárt a két olasz animátor fiú és toborozta a vendégeket; az esti, vagy inkább éjszakai program kaszinózás Malindiban. Természetesen azonnal feliratkoztam a listára, így egyértelmü volt, hogy aznap, illetve másnap reggel 3 óránal elöbb nem kerülök ágyba. Ezzel kezdetét vette az új kenyai életem, ami korántsem hasonlítható a normális bioritmushoz.

Kedves Olvasó, ezúton szeretnék elöre elnézést kérni, de bizonyos ékezetek használata nélkül vagyok kénytelen írni e sorokat. Remélem ugyanakkor, hogy mindez nem csökkenti igaz történetem élvezeti értékét.

S most jöjjön a kezdet.

Ki ne lenne feldobodva egy 10 napos kenyai utazás elött, akkor, amikor minusz 20 fokból elmenekülhetünk a trópusi höségbe? Nos én egy kicsit szkeptikusan vártam az utazást, a csomagolás is csak az utolsó pillanatban került sorra. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy viszonylag gyakran engedhetem meg magamnak és családomnak a térben és idöben egzotikusnak számító nyaralásokat, méghozzá egy évben akár többször is, azonban Afrikban (Tunéziát és Egyiptomot leszámítva) még nem jártam. Tehát sztereotípiákkal tele vártam a nagy utat, bár barátnöm biztosított arról, hogy remek élményben lesz részem. Akkor még mit sem sejtettem, mennyire jól fogalmazott....

Igaz is, barátnömröl is írnék elöre  pár szót, hiszen akarva vagy akaratlanul, de miatta esett a választás Kenyára, ezáltal jó nagy dilemmát helyezett el agyacskámban, de erröl majd késöbb.

Szóval barátnöm, már jóval több mint 10 alkalommal járt Kenyában, amivel persze nincs egyedül, hiszen ismeretes, hogy a "Kenya fun" - ok  újra és újra visszatérnek abba a gyönyörü országba. (Hát valószínü, ez velem sem lesz másképp...) Tehát ö sokmindent tudott már ekkor a kenyai népröl, szokásokról, söt még szuaheliul is ismerte a leggyakoribb kifejezéseket.

Mi ketten tehát belevágtunk elsö közös utazásunkba. A reptéren éjjel 2-kor legurítottunk egy-egy camparit illete jagert, majd besétáltunk a chartergépbe, ami már tele volt más országból érkezö utasokkal. Nem lepödtem meg, amikor a beszállókártyán feltüntetett helyek (de még sorok sem) nem léteztek, így a fedélzet hátsó felébe tereltek minket még két másik magyar utassal egyetemben. Némi várakozás után a légiutaskísérök angolul tájékoztattak minket, hogy nem kell leszállnunk, azaz utazhatunk (még szerencse), csak éppen nem ott fogunk ülni, ahová a beszallókártyák szólnak. Külön ültünk tehát, én ráadásul a vészkijárat elötti sorban kaptam helyet, igy az ülés támláját egyáltalán nem lehetett hátrahajtani. Biztosra vettem, hogy így elég kényelmetlen utazásnak teszem ki magamat, figyelembe véve azt is, hogy alapból nem alszom el a repülön, meg hosszabb utak esetén sem.

(Viszont be kell vallanom, hogy egy elönye mégis volt a szétültetésnek; nem kellett már a fedélzeten megkezdeni a Scrabble csatározást barátnömmel, hiszen elöre tudom, mekkorát fog tarolni.. . Bocs Edit!!!)

Elindultunk vegül, s egy hurghada-i üzemanyag vételezés után a koradélutáni órákban meg is érkeztünk Mombassába. Nyügösen de boldogan szálltunk ki a gépböl, megcsapott bennünket a forró párás levegö, elvakított az erös nap. De végre ismét talaj volt a lábunk alatt. 

A repülögépen kitöltött formanyomtatvány mellett egy másodikat is ki kellett tölteni a reptéren, ez utóbbi a vízumkérelemre, az elöbbi a belépésre vonatkozott. Elsöként sikerült elintézni a vízumot, így elsöként jutottunk át a vámvizsgálaton is. A feltett kérdés csak cigaretta illetve alkohol esetleges bevitelére vonatkozott. Már ekkor feltünt, hogy angol tudásom kincset ér, így mindent jóval hamarabb és könnyebben tudtam elintézni, mint azok, akik nem beszélték az angolt. Elöször ugyan próbáltam megcsillantani francia tudásomat is, de be kellett látnom, hogy itt az angol vagy a szuahéli a menö. Ez utóbbi pedig nem tartozott az általam beszélt nyelvek közé. 

Szóval, hogy egy kis gyakorlati tanácsot is adjak, nem árt az angol (vagy esetleg olasz) nyelv ismerete, vagy legalább az együtt utazók között egy valaki ismerje e nyelvek egyikét. Enélkül komolyabb ügyekben tényleg nem könnyü eligazodni, föleg ha egy gyakorlatlan idegenvezetöt fog ki az utas.

Elérkeztünk tehát az idegenvezetönkhöz, aki elöttünk pár nappal érkezett Kenyába, így egyértelmü volt, hogy baratnöm sokkal több tapasztalattal rendelkezik Kenyát illetöen. Ez abból is kiderült, hogy amikor leszállást követöen barátnöm (hívjuk ezentúl Editnek) megmutatta mobil csengöhangját (Jumbo Bwana), ami akkor még nekem sem mondott semmit, az idegenvezetö arca még annyit sem árult el, mint az enyém. Tehát még Kenya nem hivatalos himnuszát sem ismerte. Így mar tudtuk, hogy jobb, ha felkészülünk rá, csak magunkra számíthatunk. A többesszám itt már 4 föt takar, ugyanis kettönkön kívül még egy magyar házaspár is ugyanabba a szállodába készült a transzferrel, mint mi. Ez a pár ugyanaz a két személy volt, akiknek rajtunk kívül nem volt helye a repülön. Tehát ismét együtt várakoztunk az indulásra, hogy immár kulturált helyen fogyaszthassuk el jól megérdemelt vacsoránkat. 

A villámütés akkor ért bennünket, amikor közölte idegenvezetönk, hogy a transzfer a szállodáig 2,5-3 óra lesz, jó esetben. Ez már túl sok volt amúgy is feszült lelkiállapotunknak, fáradt testünknek, de nem volt mit tenni, el kellett fogadni puszta tényként.

Csak éppen a jármü nem akart elindulni, pedig nagyon szerettünk volna a vacsora végéig megérkezni a szállodába. Hosszú, indokolatlannak tünö várakozás után egy légkondis kis buszban másik 5 külföldi társaságában végre elindultunk úticélunk felé. Ekkor már helyi idö szerint 18 óra volt, a mi óránkat 2 órával kellett tehát elöreállítani. A kocsiban lassan fázni kezdtünk, és drukkoltunk, hogy csomagjaink, amiket némi borravaló ellenében a tetöre raktak és rögzítettek, velünk együtt szerencsésen érkezzenek meg.

Az elsö meglepetés a jobb oldali kormány és ennek megfelelöen a balra tarts közlekedés volt. Egy idö után jobbnak láttam nem figyelni elöttem a közlekedést, föleg az elözéseket, a gyalogosok, biciklisek és mindenféle egyéb furcsa 3 kerekü jármü kikerülését, mert kezdödö halálfélelem telepedett rám (ekkor még fogalmam sem volt, milyen is az igazi ..). Ehelyett, amíg a nap hirtelen le nem szállt, a szemétdombokat, a rengeteg embert, a nyüzsgö sokaságot, sáros-poros utakat, a szakadt bódékat figyeltem. Itt-ott tüzet raktak, s ahogy besötétedett, egyre több helyen szikrázott a tüz, hol a kunyhókban, hol a járdán, hol valahol a bódék mögött.

Piacok, húsboltok, borbély mühelyek (bár a bolt és a mühely kifejezés határozottan nem fedi a valóságot), ivók egymás hegyén-hátán, ideiglenesnek tünö tákolmányokra gondoljunk....

Európai ember oda még biztosan nem tette be a lábát....

A nap 19 óra körül egy pillanat alatt tünt el a horizontról, s mi egy soha véget nem érö utazás után, egy fegyveresek által örzött kapu kinyitását követöen bekanyarodtunk hotelunk elé. Én akkor biztosra vettem, hogy csak a késöi óra miatt van ez a nagy biztonság. Tévedtem...

Csomagjaink épségben érkeztek meg. Míg azokat lepakolták, mi a recepció felé siettünk intézni a bejelentkezést, s már csak pár méter választott el bennünket a svédasztaltól. Nagy örömünkre, a welcome drink (100 % mangó) elfogyasztása közben konstatáltuk ugyanis, hogy a restaurant tömve vendégekkel már csak ránk vár. 

A bejelentkezés helyett így inkább a finom illatok felé tendáltunk, azonban az étterem bejáratánál egy nagy darab de sportosan jó kötésü és igen kedves, mégis tekintélyt parancsoló arcú fekete férfiú az utunkat állta. Szép angol kiejtéssel közölte, hogy egy kicsit várnunk kell, mivel nincs jelenleg számunkra megfelelö 9 szemelyes asztal. Biztosított arról is, hogy az étterem mindaddig nem fog bezárni, amíg mi be nem fejezzük a vacsorát. Így már nyugodtabban foglaltunk helyet a bárban és vártunk. Vártunk. (Pole-pole, ahogy a helyiek mondjak.) Azután az elöbbi úriember kedvesen közölte velünk, hogy elökészítették a 9 fös asztalt, máris befáradhatunk. Edit barátnöm ekkor megkérte az urat, hogy tolja szét az asztalokat, hiszen valójaban csak mi magyarok tartozunk össze, így számunkra egy 4 fös asztal szükségeltetik. Az úr eme kívánságunkat is mosolyogva teljesítette, és ezt követöen sem volt olyan kérésünk egész ott tartózkodásunk alatt, amit ne teljesített volna. Megkérdeztük a nevét, vagy ö a mienket, már nem emlékszem a sorrendre. Ekkor már egyértelmü volt, hogy ö egyfajta nagykutya az étteremben. Missoni, ahogy mondta, így hívták ezt az elsö perctöl mindannyiunk számára roppant szimpatikus kenyai férfit. Borravalót adni neki holnap illetve a nevét megjegyezni, véstem rögtön az agyamba.....

A vacsora  kellemes hangulatban telt, finom folyóborral tettük még vidámabbá az éjszakát.

Az étterem elhagyásakor Missoni még egyeztetett egy-két adatot, ugyanis az ö nyilvántartása szerint all inclusive utasok voltunk, valójában azonban csak teljes ellátásra voltunk jogosultak. Ismét biztosított minket arról, hogy ö a saját nyilvántartása szerint kezeli a vendégeket.  Elköszöntünk a magyar pártól es elindultunk a bungalónkat megkeresni. Nem volt nehéz megtalálni, a föépülethez és a medencéhez is közel, központi helyen volt található.  Lefekvés elött még tettünk egy felderítö körutat a szálloda területén, de a tengerpartot ekkor még nem sikerült megtalálnunk. Mindeközben masai harcosok táncoltak majd árulták az ékszereiket, textíliákat, de ekkor nem voltunk még ráhangolódva sem a müsorra, sem a masaiokra.

Késö este, egy fárasztó és hosszú nap után tértünk nyugovóra.