Amint az asztalhoz értem, udvariasan hellyel kínált az általam basának titulált fazon. Tulajdonképpen kifejezetten szimpatikus volt, amennyire azt a hangulatvilágításban meg lehetett ítelni. Na és amikor megszólalt azon az ékes angol nyelven, nos akkor tudtam, hogy aznap akár mélyreszántó angol bölcsességeket is hallhatok, netán még én is elsüthetek valami nagymenöset, ami a külhonban töltött évek alatt ragadt rám. Már ha van ilyen egyaltalán... Intenzív beszélgetés következett, amelyben mind a négyen, kezdve a fiatal fiútól a ciklámen pólóson keresztül a nagydarab, vagy inkább csak széles férfi is részt vett. Nagyon hamar kiderült, hogy a két sovány, azaz a fiatal és a ciklámen kenyai lakosok, míg a testesebb dubai származású, és ott is él, Kenyába mint üzletember szokott ellátogatni, méghozzá meglehetösen gyakran.
Érdekes, hogy ugyan próbáltam információt gyüjteni Kenyáról utazásom elött, de dubai érdekeltségre mint jellemzö gazdasági jelenségre nem emlékeztem. Az igazsághoz az is hozzátartozik ugyanakkor, hogy az a hangulatvilágítás valójában a vilagítás funkciót teljes mértékben nelkülözte, az tényleg csak a jobb hangulat gyanánt volt jelen. S mivel senki nem volt túlságosan fitt az év elsö napján, föleg az éjszakai órákban, így kifejezetten elönyös volt ez a homály egy esetleges ismerkedés során. A megvilágításban így nem igazán tünt fel, hogy a dubai pasas inkább indiai fizimiskával rendelkezett. Na és a másik kettö is, amire végülis másnap Edit barátnöm hívta fel a figyelmemet. Na de színtöl és származástól függetlenül nagyon kedvesek és udvariasak voltak valamennyien, és természetesen rögtön meginvitáltak egy italra is. Egy darabig haboztam, kérjem- e azt a vörösbort vagy sem, ugyanis egy szempillantás alatt leesett, hogy ezek a férfiak biztosan nem isznak alkoholt, méghozzá vallási alapon. De mielött szolidaritásomnak teret engedtem volna, a pasa -habozásom láttán-rendelt nekem egy italt a pincér segítségével, méghozzá ugyanazt, amit korábban is ittam. Közben körbejárt a vízipipa, amit én sem mulasztottam el megszívni, hiszen a jordániai és tunéziai tapasztalatok után már rutinból nyomtam. Abban is biztos voltam és vagyok most is, hogy semmi kábító anyagot nem szívtam ott, akkor, s talán soha eddig, bár sokan azt hiszik, hogy a vízipipa egyenlö a narkotizmussal. A beszélgetés során kiderüt, hogy a dubai elektromernöki minöségben van Kenyában, és különféle nagyberuházások kivitelezésében (elsösorban hotelek) vesz részt, a másik kettö pedig az alvállalkozójaként van jelen. Most éppen egy hétvégét, no és a szilvesztert töltötték el a tengerparton közösen, majd másnap indulnak Nairobiba autóval, ami jó 8 órás út lesz. Ott pedig várja öket a munka.
Ekkor én is úgy döntöttem, beavatom öket egy, a sors által elrendelt dologba; ugyanis az, hogy én aznap éjjel ott lehettem velük, csak azért következhetett be, mivel a Masai Mara utunk egy napot csúszott. Azaz másnap van még idö a relaxálásra s a repülöútra való felkészülésre. Persze én erre továbbra sem akartam gondolni. Masai Mara hallatán a basa felkapta a fejét, és sokatmondóan bólogatott, valószínü, ez a fajta fakultatív program 670 euró értékben státuszszimbólumnak minösülhetett a választható szafarik palettáján.
Hamarosan rájöttem, hogy a fiatal fiú inkább soförként funkcionált az akkori felállás szerint, a dubai pedig inkabb volt sejk, vagy maffiozó, mint elektromérnök. Rögtön megkérdezte, jártam-e már Dubaiban, s ha nem, bíztatott, feltétlenül el kell látogassak oda is. Rögtön a mozifilm (Szex es New York) második része futott át az agyamon, s ezt ki is mondtam hangosan, mire három nagy széles mosoly, majd hangos kacagás volt a válasz vendéglátóim irányából. Biztosítottak, hogy Dubai sokkal jobb es szabadabb hely, mint az Arab Emirátusok, és ott nyugodtan lehet alkoholt is fogyasztani, ha netán vörösborhoz, vagy bármi máshoz támadna kedvem. Persze, mondtam, majd feltétlenül elmegyek egyszer oda is, mintha az csak egy csettintésembe kerülne.
Fizettek a fiúk, pontosabban a majdnem sejk, és én biztos voltam abban, hogy szépen lassan mindenki nyugovóra tér. Ehelyett váratlanul elhangzott a kérdés, nincs-e kedvem velük tartani egy night club-ba, ahova éppen ök is készülnek. Elöször tanácstalan voltam, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy félnivalóm egyértelmüen nem volt, söt a holtponton is éppen túlestem, igy igazábol csak az öltözékem zavart, hisz az nem igazán passzolt az éjszakai élethez. Minthogy nem is arra keszültem, mikor elhagytam pár óraval elötte a "lakosztályomat". A dubai azonban megnyugtatott, hogy nagyszerüen nézek ki, és én el is hittem, még véletlenül sem kellett kétszer mondania. Ráadásként azért még hozzáfüztem azt is, hogy nem a ruha, hanem a tánctudás teszi a nöt az éjszakaban, abban pedig biztosan verhetetlen leszek azon az éjjelen Malindiban. Na ez aztán kellöen felkeltette a sejk figyelmét, mondanom sem kell. Persze arra akkor még ö sem számított, hogy vendég európai "fellépöként" simán letáncolom az éjszaka megszokott nagymenöit a táncparkettröl....
Ismerös helyszíneket hagytunk magunk mögött; reptér (már megint az a fránya reptér, és lassan de biztosan közeledik a szafari idöpontja), casino, városi forgatag a kesö esti ,vagy inkább korareggeli óra ellenére. A night club környékén, ahogy a kaszinónál is nehéz volt parkolóhelyet találni, egyértelmüen zajlik az élet -nemcsak nappal, hanem éjszaka is - Kenya ezen nem túlságosan nagy városában is.
Bementünk a bárba. Hogy fizettek-e meghívóim a belépöért vagy nem, azt nem tudom, minden nagyon diszkréten és feltünés nélkül történt, viszont az egyértelmü volt, hogy kvázi ki volt nyalva a fenekünk. S minthogy engem még nem ismertek, ez a fajta tisztelet nyilvánvalóan nem nekem, hanem a velem együtt érkezö férfiaknak, pontosabban azok egyikének szólt. Felváltva táncoltam hol a fiatal fiúval, hol a ciklámennel, miközben egy, részemre rendelt vörösbor árválkodott a bárpulton. A légkondicionáló ellenére höség volt, legalábbis én úgy éreztem, hiszen megállás nélkül táncoltam. Tánc közben megtudtam, hogy a fiatal fiú az egyetlen, aki nös, a másik kettö agglegény (vagy nem). A ciklámen tánc közben eröteljesen és önfeledten próbálta éreztetni nemi hovatartozását, de szerencsémre csak gyors számokat játszott akkor a DJ. Aztán mégis jött egy lassú szám, s megérkezett felmentésként a nös, ámbár fiatalabb fiú. Nagyon udvarias táncpartner volt, de hozzá kell tennem, hogy olyan boldogan es önfeledten táncolt, hogy felmerült bennem a gondolat, talán ez olyan fajta kikapcsolódás, amire egyáltalán nincs lehetösége a hetköznapokon, föleg nem egy európai növel.
Aki engem ismer, az pontosan tudja, mi nem hiányozhat esetemben az éjszakai életböl. Pontosabban nappal sem, legyen csak szó egy órárol akár. Tehát itt is felfedezö útra indultam, s meg is találtam a melékhelyiséget, ahol a csinosabbnál csinosabb helyi lányok és asszonyok formába hozták magukat, s természetesnek vették, amikor dolgom végeztével én is beálltam melléjük. A tükörben próbáltam beigazítani a frizurámat, ami persze sem ekkor, sem korábban már nem létezett, a csajok viszont kedvesen és bíztatóan mosolyogtak felém. Felismertek ugyanis a táncparkettröl.
Visszatértem után egy-két tánc következett, és én valóban nagy formában voltam. Olyannyira, hogy zárás elött a dubai egy-két szót váltott a DJ-vel, majd mindenkit leparancsoltak a táncparkettröl. Na persze rajtunk kivül. Azt a bizonyos számot a dubainak jatszották, ö pedig engem kért fel partneréül. A szám pedig nem más volt, mint Rihanna Te amo-ja. Hú, mondtam magamban, hát itt Kenyában minden pasi erre a számra bukik? A tánc jó volt, de nyilvánvaló volt, hogy partneremnek nem ment olyan könnyedén, mint nekem, hiszen némi túlsúllyal rendelkezett. Ez saját elmondása szerint 25 kg-nak felelt meg. Nos én ezt nagyon optimista megközelítésnek tartottam, figyelembe véve magasságát is. Én tehát egy tízest még biztosan hozzátettem volna. Ugyanakkor a játék a számokkal semmit sem vont le a partner tökéletes úriember mivoltjából, söt, valójában nagyszerü táncpartnernek bizonyult. Sokkal jobban élveztem vele a táncot, mint a kamasz módjára széles mosollyal az arcán ugráló fiatal, persze amúgy nagyon kedves és tisztelettudó fiúval, avagy a kanos bakkecske imitációjaként körülöttem tekergö ciklámen szinü pólóssal......
Ekkor még mindig nem tudtam biztosan a választ arra a kérdésemre, vajon hármójuk közül végülis kinek is volt az ötlete, hogy ezen üzletemberek asztalához csatlakozzak...
A mi kis furcsa táncunk, mintegy magánszám, egészen nagy sikert váltott ki a közönség soraiban. Mint utóbb kiderült, ez volt a finálé, amin kellöen meglepödtem. A night club így aznapra bezárt, mi pedig visszaindultunk a kocsihoz, majd a szállodába. Három, talán négy óra körül járhatott ekkor az idö, de számomra a napnak e társasággal még korántsem volt vége...
