A tranzitszerü kisbusz 23 órakor indult a szálloda elöl. Útban a kaszinó felé egy izben megálltunk, hogy a szerencséjüket próbára tevö delikvensek készpénzt vehessenek magukhoz egy banki automatából. Itt kívánom megjegyezni, hogy akik abban a hitben élnek, hogy csak a dollárra van kereslet Kenyában, azok igencsak tévednek, hiszen az eurót éppen annyira szívesen váltják illetve fogadják el, mint az amerikai bankókat. Hallottam olyat is, hogy vannak, akik az eurójukat még utazás elött átváltják dollárra. A világ legnagyobb ostobasága ez.
A kaszinóhoz érve tapasztaltam, hogy hatalmas a tömeg, jóformán alig találtunk parkolóhelyet. Belépve a lapos, nem túl nagy, de annál családiasabb légkörü épületbe azonnal feltünt, hogy nyilvánvalóan fiatalkorúak, gyerekek, de még csecsemök is bolyongtak (ez utóbbiakat babakicsikban tolták) a nyeröasztalok között. Körbejártam a termeket, felmértem a terepet, majd utam a bingót árusító alkalmazotthoz vezetett abban a biztos tudatban, hogy ahhoz a játékhoz túl nagy ész nem kell, s még a lapokat sem kell számolnom. (Na nem mintha tudnám...). Ráadásul kis befektetéssel nagyot lehet kaszálni.
Tehát egy sötét kis helyiségben elfoglaltam a helyemet kezemben az egyetlen táblácskámmal, ami egy szelvénynek felel meg, majd hamarosan egy pár fiatalabb lány is az asztalomhoz telepedett. Amikor egy véletlenül arra bóklászó pincért odaintettem, a lányok gyorsan felvilágosítottak, hogy egy ital ingyen jár a játék mellé. Na, gondoltam, legalább ennyivel is több pénz marad a bukszámban. Miközben megörültem a finom, ám meleg vörösbornak, a játék váratlanul megkezdödött, így a pohár érintetlenül maradt az asztalon, míg én kapkodtam a fejemet, hegyeztem füleimet, s próbáltam behozni a kezdeti lemaradásomat. Sajnos azonban nem igazán tudtam követni a recsegö mikrofonba furcsán, angolul ugyan, de számomra különös akcentussal bediktált számokat. Ha értettem egyböl a számot, sokszor akkor sem voltam elég gyors a számok átlátszó fedeleinek húzogatásában. Éreztem, hogy elveszek, még ha ki is húzzák valamennyi számomat, arról nekem nem lesz tudomásom. Szerencsémre azonban a mellettem ülöknek sokkal rosszabb volt a számjárása, ugyanakkor nagyobb rutinnal rendelkeztek már mint én, így elkezdtek segíteni nekem; ök húzogatták a már korábban elhangzott számaimat, míg én követtem magát az éles sorsolást. Így jöttem egyenesbe, s örömmel konstatáltam, no meg a lányok is, hogy már csak egy szám választ el a nyeréstöl. Ám ekkor valaki bekiabálta a jól ismert rettegett büvös szót: "Bingó!!"
Sebaj, morogtam magamban, kezdetnek nem is rossz, majd a következö menet jobb lesz. De sajnos ez volt a nap utolsó játéka, s a legnagyobb nyereménye is, azt hiszem. Boromat elkortyolgattam, majd ismét tettem egy kört a nagy teremben, ezúttal az egyik rulett mellett horgonyoztam le.
Feltünt két ismerös arc, akik igencsak feszülten, már-már idegesen koncentráltak a zsetonjaikra es a folyton mozgásban lévö mindent eldöntö kicsi golyóra. A két animátor volt, biztosan itt akartak némi mellékes bevételhez jutni, mivel nem úgy tünt, hogy felhötlenül szórakoznának.
Ekkor eszembe jutott, amikor úgy húsz évvel ezelött Édesapámmal elsö izben jártam egy híres budapesti kaszinóban, s utolsó megmaradt zsetonomat egyetlen számra helyeztem (ha jól emlékszem, ez a szám a 27-es volt), majd tovább is indultam, amikor a jóindulatú krupié hangosan kiáltotta, hogy az én számom a nyerö. Hát, gondoltam, most is valami ilyesmire lenne szükség, hogy történjen már valami izgalmas is velem. A szép emléken felbuzdulva tehát elhatároztam, hogy megteszem kisfiam kedvenc számát, a 22-est. Csakhogy zseton nem volt nálam, 50 eurót meg mégsem akartam egy számra feltenni, ezért kimaradtam, illetve még el sem kezdtem a tétrakást ebben a körben. Pechemre. Ugyanis nem más mint a 22-es szám jött ki gyöztesnek. Gyorsan beváltottam hát 50 eurót, majd elkezdtem jatszani. Hamar elment a pénz, egyszer sem nyertem, pedig az sem könnyü, ezt jól tudja az, aki már próbára tette emígy a szerencséjét. Amikor már csak pár zsetonom maradt, az összeset felraktam, de cselesen ám! Mind a feketére mind pedig a pirosra került belölük, csak más-más értékben, igy biztos lehettem a kisebb vagy nagyobb nyereményben. A játékosok által szugerált golyócska azonban végül a nullán állapodott meg. Tehát azon ritka esetek egyike forgott fenn, amikor sem a piros, sem pedig a fekete nem nyert. Én meg föleg nem. Így aznapra befejeztem a játékot s megcéloztam a bárt, mert a kiadós és finom vacsora ellenére bizony megéheztem így a hajnali órákra.
A pultnál valakinek éppen felszolgáltak egy dupla adag toast melegszendvicset, és én rögtön megkívántam, olyan guszta volt. Éppen rendelni akartam én is, amikor az illetö felajánlotta az egyiket és még egy italra is meg akart invitálni. Meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik animátor volt a szállodából, aki idöközben szintén otthagyta az asztalt. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ö hogy ismerhetett fel engem annyi idegen és sok szállóvendég közül, amikor jóformán még én sem tudtam hová tenni az arcát.
Meghívását, illetve a felajánlott szendvicset elfogadtam. Beszélgetésbe elegyedtünk, természetesen angolul, és meglepetésemre igen kellemes beszélgetötársnak bizonyult. Miközben észrevétlenül a friss levegöre sodródtunk, egy cigaretta mellett elmondta, hogy ö és társa csak pár hete érkeztek, hogy egyáltalán nem léphetnek kapcsolatba a vendégekkel, azonban azt is a tudtomra akarta hozni, hogy már elözö nap feltünt neki, milyen attraktív vagyok, ezért is ismert fel rögtön a tömegben. (Idöközben többször megszólalt a mobilja, amibe olaszul szólt bele. A hívót gyorsan es ingerülten rázta le, majd hozzátette felém fordulva, hogy csak a húga volt Olaszországból. Na persze, ezt meg én tettem hozzá.) Persze a szokásos, és már megszokott hízelgés ("Mondták már hogy szép a szemed?" vagy hogy "Tudod, hogy vonzó a járásod, a megjelenésed?" stb), nekem is mindenkinek jól esik, s nem volt ez máshogy akkor este sem, bár kissé felkészületlenül ért. Hiszem, hogy a bókok kortól s nemtöl függetlenül mindenkinek jól esnek, s ezt mindkét nem okosabbika garantáltan hatásos fegyverként vetheti be.
Ez a fickó akkor bátor volt, gyanútlanul váltott témát s hatalmas kisfiús szemeit az enyéimbe mélyesztve kérdezte meg, nem kellene-e egymást jobban megismernünk. Na, hát hogy öszinte legyek, ennél még a bingó megnyerésére is inkább számítottam aznap este. Valahogy bele se gondoltam, hogy egy ártatlan beszélgetés, amit én inkább angol leckének szántam, ilyen fordulatot vesz. Vagy csak a vészharangok nem megfelelöen müködtek ott nagyon messze Európától?! Bár túlságosan nem jöttem zavarba, azért igyekeznem kellett, hogy meglepetésemet palástoljam, elvégre sokat látott és hallott tapasztalt nö lennék, nemdebár? Ekkor a természet és az öszinteség a segítségemre sietett. Amit más esetekben rutinosan, jól bevált fegyverként vetek be, az most valóban gátat szabott bárminemü esetleges töprengésnek, a felajánlott lehetöség azonnal elvetésre került agyam egy rejtett zugában: a havi ciklusomra hivatkoztam, ami ezesetben valóban velem együtt érkezett Kenyába, pontosabban pár óra késéssel landolt a kontinensen.
A helyzet a következö napokban egy kissé kellemetlennek tünt, fagyos volt a légkör, ha véletlenül összetalálkoztunk a szállodában. Ha meg ne adj isten ráköszöntem (csak azért is, én élveztem a zavarát, aki nagy legény este, az legyen az nappal is, és ráadásul még alkoholt sem ivott...), vagy beszélnünk kellett egymással, szegény rögtön a gyomrához kapott. Legalábbis remélem, hogy ott a gyomra volt, ugyanis eszembe jutott, hogy mellékesen említést tett elképesztöen nagy méreteiröl is. Ez jól bevált praktika lehetett nála, s nem is vontam kétségbe. Abban is biztos vagyok, hogy szemem akaratlanul végigvándorolt akkor este, s talán késöbb is farmernadrágján (hiszen ö hivta fel rá a figyelmemet), összességében azonban a kívánt hatás és végkifejlet elmaradt ...
A szituáció egészén azért egy kissé meglepödtem, azt hittem nagyobb gyakorlattal, tapasztalattal rendelkezik, s lazán fogja kezelni a dolgot. (Mondjuk valami tunéziai vagy egyiptomi hozzáállásra gondoltam, egy csalódott mosolyra, tettetett haragra majd nevetésre, esetleg ismételt próbálkozásra.) Hát erröl szó sem volt, de még az asztalunkat is próbálta messziröl kerülni az étteremben, amit meg már én tartottam enyhén komikusnak. Azt azért mindenféleképpen meg kell említeni, hogy a fickó nem egy huszonéves fiúcska volt, hanem már a 30 körül járt, és egyébként volt benne valami egyedi. Lehet, hogy pont a stílusa?
Persze a többieknek az egészböl semmi nem tünt fel, bár néha próbáltam célozgatni a furcsa légkörre. Igaz, az is lehet, hogy valójában semmi feszültség nem volt, annak érzetét egyszerüen csak magam generáltam. Na de ez legyen a legnegatívabb dolog, ami megtörténhet velünk egy nyaralás alatt.
Ez az este, így utólag visszagondolva, valaminek a kezdetét jelentette, akaratomon és szándékomon kívül elindított egyfajta hullámot, kavarodást, kisebb konfliktusokat, amiknek a középpontjában a legkülönfélébb személyek és én álltam. Két dolog azonban biztosan közös volt a többiekben; a férfi nemhez tartoztak, s így vagy úgy, de a közelembe kívántak kerülni.
Az utolsó napra nagyjából az is kiderül majd, ki milyen kimondott vagy elhallgatott szándékkal, de föleg hogy milyen eséllyel indult s végül mennyire vitte nálam.
